Istentelen hideg volt, valami régi novemberi vagy januári hideg. Állandóan behúzva tartottam a nyakam, és elegem volt az egészből. A hidegből, a kiszámítható napokból, a kávézóból, a városból, abból, hogy egy térben, sőt egy városban legyek a saját gondolataimmal, belőled is, és abból is, hogy rád kell gondolnom, pedig mennyire semmi értelme, hogy akár csak gondoljak is. A mellettem elsuhanó, a neved mássalhangzóit kiadó rendszámokra, arra a néhány furcsa, rég elmúlt találkozásra, az utolsó, nevedre szóló pizzásdobozra a szemetesem mellett. Kérdeztem egy barátomtól, te, mikor lesz az, hogy majd nem fogok neveket belelátni a rendszámokba, majd akkor, felelte, ha már nem marad egy ép agysejted sem.

Nem bírtam egy városban lenni magammal se, az egésszel se, szorította valami a mellkasomat, az a hirtelen fullasztónak tűnő érzés, hogy nem hallok rólad többet. Ilyenkor el kell indulni, az ember nem bír még egy este hazamenni, leülni a kanapéra és olvasni a híreket, hanem menni kell, csak kifelé, kifelé ebből. Csak csönd legyen végre, ne kelljen senkihez sem beszélni, hogy egyedül lehessek ezzel a nosztalgiának vagy bánatnak sem igen mondható érzéssel, ezzel a mindenbe befurakodó szorítással. Automatikusan vettem észre magamat az M3-ason kifelé. Nem szeretem ezt az autópályát, az M7-est szeretem, ami nyarat ígér mindig, de arra vitt a lábam, engedelmeskedtem neki, jó, vigyél akkor. Halványan eszembe jutott, hogy egyetlen embert bírnék elviselni most magam mellett az anyósülésen, téged, olvasd fel a híreket, állítgasd a zenét, vagy mit tudom én, maradj csendben, ne mondjál semmit, úgysincs értelme. De ez halvány gondolatnak is gyenge volt, miközben elhagytam Újpalotát, aztán Fótot.

Nyilvánvalóan sosem közölném ezt veled, mikor tulajdonképpen alig ismerlek, de annyit azért tudok, hogy ha ez a hullámzó basszus jön a hangszóróból, ami engem rendszerint végigvisz mindenféle autópályán, azt te nem akarnád állítgatni sehová. 

Fogyott a benzin, csak kifelé, nem érdekelt a környezetszennyezés sem, mindegy volt, még magam ellen sem érveltem, hogy na, hova mész, te hülye, ne csináld már, csak azt vettem észre, hogy most hagyom el Gödöllőt, itt laktál, azt hiszem. Most lehajthatnék itt, és megmondhatnám, egyenesen az arcodba, hogy tessék, ülj be ide, kimegyünk az országból, le a térképről, mit tudom én, hová. Gödöllő, unalmas agglomerációs kisváros, valójában életemben nem is jártam itt, csak átutazóban, arról pláne fogalmam nincs, hogy hol laksz, és ha lenne sem érdekelne, egyedül is lemegyek a térképről, addig élek, amíg mozgásban vagyok.

Autópályamatricám sem volt, semmi nem volt, túl sok gondolatom sem, csak én meg a hullámzó basszus, meg a sötétben valami erő, ami húzott előre, ki az országból, le a térképről, valami megmagyarázhatatlan kétségbeesés. Hatvannál vettem egy ilyen épphogy iható benzinkutas kávét, és tíz percig néztem az eldübörgő kamionokat, egy kicsit elgondolkoztam rajta, hogy hova a francba is megyek végső soron a hideg szerda esti ködszitálásban. egyedül voltam és nem kellett beszélnem senkihez, nem tudta senki, hogy hol vagyok, maga volt a Kánaán tulajdonképpen. Amikor még az ment a hangszóróból Gyöngyös környékén, hogy sweet disposition, az még fájdalmas volt, a Temper Trap Sweet dispositionje, klasszikus bánatos szám a meg sem történt történetről, az ember ezt mindig előveszi ilyenkor, és élvezettel tocsog az érzésben. 

Aztán oldódik valahogy a szorítás, amikor már eggyé váltam az autópályával, mint gyerekkoromban, amikor elalvás előtt a hátsó ülésen a szaggatott fehér vonalakat néztem, ahogy futnak alattam, aztán otthon este lefekvés után is szaggatott fehér vonalak mentek a szemem előtt, amíg csak el nem aludtam, olyan volt ez, mint a bárányok számolása. Elaludni persze nem ildomos, de azért be lehet kerülni egy olyan egészen Nirvana-szerű tudatállapotba, ahol már semmi sem különösebben fájdalmas, csak a fehér vonalak vannak, és az ember észre sem veszi, hogy már Füzesabony, csak fogy a benzin, szennyeződik a környezet, és már lassan te is mindegy leszel, mire leérek a térképről, addigra biztosan.

Közben felrémlettek mindenféle zenék, dübörög a basszus, futnak a fehér vonalak, amikor Nyíregyháza környékén úgy döntök, hogy már lent vagyok a térképről, elértem a Nirvanát, ha most visszafordulok, és nem tudja meg senki ezt az én bűnös felejtési módszeremet, az még jó, akkor is van még kétszázhúsz kilométerem ebből a békéből, kétszázhúsz kilométerem, hogy elfelejtselek. Tudod, vannak ezek a ködös történetek, amiket maguknak mesélünk, mondta egy kedves barátom egyszer. Mesélem a történetet magamnak, i’m takin’ a long way home, mondja a basszus, pedig hát hozzád jobban passzolt volna a hallgathatatlan nyolcvanas évek underground: “körülleng a dekadencia különös és perverz illata, na ne, na ne, na ne hülyéskedj velem”, ordítja a fejemben az Albert Einstein Bizottság. 

Füzesabony, Gyöngyös, sötét és békés az autópálya, néhány román kamion, Nirvana, minimális forgalom, suhanok bele az éjszakába, már semmire sem gondolok, már nem is kéne, hogy itt ülj mellettem, minek, tényleg, nem lehet ezt megosztani úgyse senkivel. Még olyannal se, akit igazán ismertem. Veled meg lehetett volna, ültél még az autómban is több száz kilométereket, de hát éppen rólad van szó. Száz kilométer még, száz kilométer csend, ha nem számítjuk a basszust, de az a csend része. This is my church, this is where i heal my hurts. Nem akarok arra se gondolni, hogy most ugyanúgy hazamegyek a kanapéra a hírekhez, csak a fehér vonalakra. Nincs a világon semmi olyan megnyugtató, olyan egyértelmű, mint az autópálya fehér vonalai. 

Amikor újra Gödöllő, már éppen csak eszembe jutsz, jó ez mégis, ez a pazarló relaxáció, végül nem marad az egészből semmi, belőled sem, a történetből sem. Fót, Újpalota, sűrűsödik a forgalom, de azért nem vészes, éjszaka már semmi nem vészes, különben is abszurd ilyenkor kint lenni ebben a nyálkás hidegben. A Hungária körútra kanyarodva kétségbe sem vagyok már esve, túl a kétszázhúsz kilométeren tényleg mintha sosem lettél volna, nem fulladtam meg, úgy látszik, hiába nem hallok rólad már. Akkor legyen így, sosem léteztél valójában úgysem, csak a történet, amit magamnak meséltem, még a pizzásdobozok sem. A fehér vonalak tovább futnak a szemem előtt, a fehér vonalak biztosak egyedül a világon, már a hideget sem érzem, olyan régóta ülök a kellemes szobahőmérsékletben, csak amikor beparkolok egy autó mögé, aminek a rendszáma kiadja a neved mássalhangzóit, csak akkor akad meg a levegő. Aztán elmúlik ez is, mint a többi történet, amit maguknak mesélünk, aztán végül csak a fehér vonalak maradnak.

Mire megjön az autópályarendőrség büntetőcsekkje, ködös, valószínűtlen emlék vagy, a rendszámok idéznek csak, kényelmetlen szorítással.