nem vagyok az a kifejezett szurkoló típus, de azért vannak helyzetek, amikor el tud ragadni a sport nézése. ilyen eset a bicikliverseny, amivel a legtöbbünk mégiscsak jobban tud kapcsolódni, mint a kalapácsvetéssel, lévén elég sokan bringázunk.

persze szinte szentségtörés lenne ilyen kis bringázgatásnak nevezni a a világ élmezőnyét alkotó, emberfeletti sebességet produkáló versenyzők teljesítményét, amivel a mezei városi kerékpáros vagy hétvégi balatonkerülő csak úgy azonosulni tud, de hát végülis, biztos Lance Armstrong is a szomszéd utcában bmxező hülyegyerekből fejlődött ki. ne térjünk most ki a doppingbotrányokra és az élsport egyéb csúnya velejáróira, ha ettől most nagyvonalúan eltekintünk, akkor mégiscsak óriási szám egy Giro d'Italia Magyarországon, nem is szólva az elmúlt években igazi nemzeti hősökké avanzsált magyar versenyzőkről. 

komoly népünnepélynek ígérkezett a dolog, a bringázás ünnepének, így kis társaságunkkal kitaláltuk, hogy a pénteki szabadnapot a visegrádi befutóra szánjuk. 

persze én voltam a társaság leglustább tagja, így, mivel legalább fél éve nem biciklitúráztam rendesen, nem vállaltam a nyolcvan kilométert a többiekkel, hanem az év első napfényes motoros túráját próbáltam kreálni a dologból. nyilván már Szentendrénél elszégyelltem magam, látva az irdatlan biciklis tömeget (hol van ez a töméntelen mennyiségű iszonyú drága versenybringa a városból hétköznap amúgy?).

de már nem volt visszaút, különben motorosként sem egyedül voltam, más is kitalálta ezt a finom kis könnyítést. 

Dunabogdánynál már lehetett örülni, az összes autót félreállították, és csak két keréken lehetett továbbmenni, úgy látszik, mindegy, milyen két keréken, de már ez is élmény volt, csak a miénk volt a 11-es út legszebb szakasza.

Visegrádon elkövettem az első hibát, félreálltam a legelső helyen, ahol láttam, hogy fel lehet sétálni a fellegvárba.  bukósisakkal és bőrdzsekivel a kezemben napfényes sétára indultam a fellegvár alatt lévő befutó felé, amiről azt hittem, hogy négy kilométer lesz, bár kedves túratársaim időközben felhívták a figyelmemet, hogy nem ott találkozunk, hanem a Panoráma-kanyarnál, ami nem négy kilométer, hanem nyolc. közben időnként motoros rendőrökkel találkoztam, akik a sisakomat látva érdeklődtek, hogy ne vegyenek-e fel, az volt a második hiba, hogy ezt elutasítottam. a befutóra felérve konstatáltam, hogy irtózatos tömeg van, mozgóárus, kivetítő, a szpíker egyenletes tempóban fokozza a hangulatot, nekem meg van ötven percem, hogy a mezőny előtt érjek le a hegy túloldalára, és lehetőleg ne szerepeljek a hírekben, mint az az idióta, aki az úton átrohanva egy huszárvágással kinyírta a világ egyik legnagyobb sportrendezvényét.

úgyhogy az olimpiai gyorsgyaloglók idétlen mozgáskultúrájával, bringákon, lábakon és gyerekeken átesve, izzadva és kurvaanyázva igyekeztem megtenni a fennmaradó négy kilométert, ami pedig egy élvezetes sétának indult, de legalább a végére én is könyvelhettem a bringás barátokhoz mérhető sportteljesítményt aznapra. 

külön jólesett, hogy percenként ordított utánam valaki, hogy jó a hajam, amit az elején nem értettem, később jöttem rá, hogy a vizsgaajándékként csináltatott rózsaszín melírcsíkok alkalomhoz illő festésnek tűntek, de ekkora rajongó azért nem vagyok.

a mezőny előtt tíz perccel beszédülve még feltűnt, hogy sehol egy mozgóárus, egy sör, egy zsíros kenyér vagy egy korty víz, valaki itt kihagyta az év üzleti lehetőségét.

a világ legjobbjai mintegy hat másodperc alatt tűztek el mellettünk hegynek felfelé, kanyarban, a tömeg Valter Atit éljenezte, a befutó előtt mindenhol kedves színes feliratok biztatták  a magyar versenyzőket, és bónuszként Alejandro Valverdét, a mezőny legidősebb, negyvenhárom éves indulóját. nem akartam belegondolni, én hogy vettem ugyanezt az emelkedőt mondjuk, huszonhárom évesen.

és ott voltak még a számomra szintén lenyűgöző szereplők, a kamerázó motorosok, illetőleg motoros párosok. valamelyik nap a tévében nézve még jó ötletnek tűnt, hogy bárcsak egyszer én is ott motorozhatnék egy ilyen mezőny mellett. élőben megnézve a bringásokkal mindig precízen együtt mozgó sofőr, akinek sem feltartani nem szabad a versenyzőt, sem túlságosan lehagyni, illetve a hátsó ülésen állva és lógva kamerázó utas feladata nem tűnik civil motoros számára csak úgy kivitelezhetőnek (egyszer próbáltam utast vinni, nyolc kilométeres sebességgel az Auchan parkolójában, miközben ordítottam, hogy meghalunk, és kedves haverom mindössze hetvenkilós súlya úgy éreztem, minden mozdulatnál a nyakamba szakad, pedig meg se mozdult, nemhogy állva kamerázott volna).

még autós sofőr is lennék ilyen rendezvényen, és valószínűleg még az sem egy kezdő feladat.

hazafelé Pestre olyat láttam, amit még soha: igazi testvéri együttműködést minden jármű között. a 11-es úton biciklisek tömegei, egyetlen autó sem dudált vagy anyázott, mégiscsak ünnep volt ez, köztük mi, motorosok és a számtalan stábbusz, Volánbusz és különbusz egyszerre haladt békésen a város felé, mint valami közlekedési fiesta. 

előttem egy olasz tudósító páros törte az utat egy gigantikus BMW motorral, két pasas, az utas két vállán két irdatlan kamera, és a hátsó ülésen békés nyugalomban nyomkodta a telefonját. ha én egyszer erre a szintre jutnék! vigyorogva előzgettük egymást az Árpád hídig, nem mintha esélyem lett volna, nyilván hagyták nyerni a kis hülyét. és ott volt még a két versenybiciklis srác, aki úgy előzött le Dunabogdánynál engem, az óvatoskodó motorost, meg a Volánbuszt, hogy az állam leesett. nem mondom, hogy nem szégyenkeztem aktívan, de mégis. 

öröm volt az egész, és szép is, nem gondoltam a doppingra, az élsport csúnya velejáróira, arra se, hogy az erőltetett gyaloglásban vállalhatatlanul kiszakadt a kedvenc nadrágom segge, csak arra, hogy nahát, ilyet is tudunk. 

aki meg egész hétvégén hőbörgött, hogy lezárták a várost, az menjen ki inkább sétálni a hegyekbe, na.