nagy nap volt tegnap: gyerekkorunk óta jól szórakozunk a pedagógusnap intézményén, ami általában a szülői munkaközösség aktívabb tagjai által sebtében összeteszkózott rettenetes ajándékkosarakat jelentette Katica tortabevonó csokoládéval, olcsó bonbonmeggyel és édes BB pezsgővel, minősített esetben "legjobb tanár" bögrével. 

tudom, hogy pillanatnyilag a pedagógusok helyzete az országban egyáltalán nem vicces, és komolyan és valósan százszor több szabadság, megbecsülés és főleg fizetés járna mindenkinek, aki a köznevelésben dolgozik, és egyáltalán nem rendes dolog ezzel hülyéskedni, de sajnos a pedagógusnapi ajándékkosár emléke miatt nagyon nehéz megállni. 

és hogy mi közöm nekem mindehhez? 

íme, jelenthetem, hogy egy év szívás, meglepő mennyiségű tanulás, egy csomó rossz emlékű vizsga és igen sok pénz kiadása után végre minősített gépjárművezető szakoktató lett belőlem. magyarán szólva emelt fővel csinálhatom pont ugyanazt, amit eddig is, és ezentúl lehet majd nálam jogosítványt is szerezni.

ez sokéves álmom volt, elég nagy mérföldkő az életemben, és elég nagy eredménynek is érzem. 

egy kedves barátnőm, aki nagy híve a fontos eredmények méltó megünneplésének, úgy gondolta, hogy ebből az alkalomból részt kell vennünk az izgalmas hibridnek ígérkező raftingos jógatáborban Ausztriában, pláne, hogy ez éppen pedagógusnapra esik. így kaptam még tőle ezt a csodálatos virágcsokrot is az árok partjáról (ráadásul az óráim alapgondolata is tőle, és az ő matektanári pályafutásából származik: gondolkozzál, bazmeg.)

na mármost ezek azok a ritka helyzetek, amikor az egyszeri városi sofőr/oktató/taxis ráébred, hogy valamikor, valamiért szeretett vezetni, és nem csak mellékes körülményként, hanem vannak azok a pillanatok, amikor élmény lesz és autóreklám-életérzés. 

roppantul gyűlölök repülni, énekelte az LGT a Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című számban, és hát igen, én is. nem félek tőle, vagy ilyesmi: egyszerűen azt szeretem, ha alattam van az út, hát az utazás része az is, hogy az ember végigmegy, nem csak úgy egyik lábam itt, a másik ott. az utazást magát is lehet várni, szeretni, úton lenni nem szükséges rossz, hanem az élmény része.

milyen régen volt már ilyen, amikor önmagában az is öröm volt, hogy hurrá, vezetek, és teljes erővel a jelen pillanatra koncentrálva boldogan kanyarogtam a gyönyörű hegyek között, a hibátlan utakon a kedvenc zenéimre. 

gyerekkoromban egyszer megkérdeztük a nagyapámat, hogy szeret-e vezetni.

nem értette a kérdést. 

"már úgy értitek, hogy szokott-e olyan lenni, hogy én most elmegyek egy jót vezetni? hát miféle hülyeség ez?" mire az ember okos felnőtt lesz, és megszokja, hogy nem pazarolunk, és a dolgokat arra használjuk, amire valók, ki is vész belőlünk a késztetés, hogy csak úgy elmenjünk egy jót vezetni, de ilyenkor azért visszatér ez az érzés.

tegyük hozzá, a haveromtól kölcsönkapott Volkswagen Passat komolyat emelt az élményen. annyira megszoktam tizenegy hosszú év alatt a kedves kis Suzukit, T betűvel a tetején, az ezáltal betöltött társadalmi szerepemet az utakon, és a hibátlan kis autó határait.

most meg alattam ezzel a nagy, kétliteres fekete dízelállattal hirtelen engem is megszállt az érzés, aminek nem kéne: enyém az út, enyém a világ, észre se veszem, hogy már százhatvan, hoppá, fogjuk csak vissza. igazság szerint régi szerelem fűz a Volkswagenek minden műfajához, bármi másnál jobban szeretem őket vezetni, mennyire találó volt ez a régi reklámszöveg: Das Auto. egyszerűen az, ami.

a haverom tízéves Passatja is tökéletesen hozza ezt az élményt, így is szólítom, amióta időnként használhatom: Dasauto. ez többet mond mindennél: amellett, hogy persze, erős mint az állat, de egyszerűen négy kereke van és gurul, nincs benne semmi csicsa, de még egy tolatóradar sem, csak az a kevés, az tökéletes: ott van a könyöklő, ahol a könyök, olyan könnyűek a pedálok, a váltó és a kormány, hogy az ember észre se veszi, és nem tart órákig kitalálni, hogy mit kell csinálni a rádióval. 

A Dasauto tökéletes hátteret biztosított az egész hétvégének (valamint, miként az a második képen is látszik, ő volt Mein Schutzengel, azaz az őrangyalom, ezt a hihetetlen ízléstelen bögrét a szálláson találtam, és a német szakos énem horkanva röhögött).

élményvezetés, rafting, jóga, aki ezt a programot kitalálta, az is egy zseni volt, komolyan mondom.

szórakoztató volt belegondolni, hogy ezek a rafting-túravezetők tulajdonképpen ugyanazt csinálják, amit én: úgy ismerik a hegyi folyók minden méterét, ahogy én a Váci utat, és úgy igyekeznek kísérni az evező vendégeket, hogy fél kézzel és fél szemmel irányítanak, a másikkal meg átadják, mégis folyamatosan a kezükben van az egész. mondjuk a környezet, amiben működnek nap mint nap, jelentősen szebb, mint a Váci út és a metrófelújítási káosz. kristálytiszta folyó, gyönyörű hegyek, kisollóval nyírt fű a domboldalakon, vidám tehenek kolomppal, közhelyes képeslap, autóreklám, ugye. 

aztán délután jön a jóga és a meditáció, kicsit elszórakoztatnak a vezényszavak: tartsd a figyelmed, koncentrálj, legyél jelen. ha jön egy gondolat, engedd el. húzd ki a hátad, engedd le a vállad. mintha ugyanezeket mondanám vezetésórán, csak mondani könnyű, csinálni meg piszok nehéz, pláne, ha közben az ember fél lábon áll. mégis milyen jó lenne ezt a tudatállapotot exportálni a hétköznapi viszonyok közé. ha mindenki egy kicsit meditálna a Hungária körúton! 

hány év tanulás még nekem, mire fogok tudni húsz percet egyben meditálni, hiába a friss pedagógusi kinevezés. 

arra pedig készülhettek, hogy aki ősztől kezd hozzám járni, annak már lesz az óra elején két perces koncentrációs gyakorlat, a végén pedig három perc nyújtás. addig én is gyakorlom az előbbit, hogy ne legyek olyan, mint a híres Woody Allén idézet:

aki nem tudja csinálni, az tanítja, aki pedig tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár.

úgyhogy valószínűleg sokat szeretnék még tanulni az Útközben jóga oktatójától az egyszerű, hétköznapi meditációs gyakorlatokról. minden tanítványom, aki gyakorolta a jógát, sokkal jobban teljesített és koncentrált, és a testére is jobban tudott figyelni, hogy ne feszüljön be vezetés közben, mindenkinek szoktam ajánlani.

és azért milyen szimbolikus, hogy a pedagógusnap alkalmából ért a határozott sugallat, ja tényleg, én szeretem a tantárgyamat! lehet, hogy a több nap egymás után megismételt meditációs gyakorlatok tették, de visszafelé már egyértelmű volt az érzés, hogy nem csak az először kipróbált, izgalmas rafting, meg a csodaszép környezet, hanem a hálával ismételt felismerés külön ajándéka a hétvégének: ez a tevékenység, ami olyan, mint a fogmosás, ez valójában nem mindig feladat, meg észre-se-veszem mellékkörülmény, hanem azta, de jó!

mint ami régen volt, ami az eredeti értelme: repülés, úton levés, végtelen út, egyedül, mégis otthon a kamiondübörgésben az autópályán. ki sem akartam szállni a Dasautoból, és szépen megköszöntem neki, mert azt hiszem, egészen különösen kedveljük egymást, valamint megpróbáltam ellenállni az érzésnek, hogy kedves Télapó, most azonnal Volkswagent akarok. nem a márka teszi, hanem az érzés. de azért…majd egyszer. 

ti mikor szerettetek utoljára vezetni? 

edzeni, zuhanyozni, a mindennapi útvonalakon körülnézni, és egyéb olyasmiket, amiket elfelejtünk szeretni, csak úgy csináljuk? most komolyan.