- Jaj, miért is nem lehet ezt így egyben megírni egy blogra vagy valahova!

- De hát van blogod - emlékeztetnek.

- Van, van, de az ilyen közlekedési téma, ennek meg ahhoz semmi köze…oh wait. 

Szóval, és ez nem valami nagy novella, (ellentétben azzal, ami a színpadon az) az a helyzet, hogy eszméletlenül régen láttam olyan színdarabot, ami teljesen odaszögezett a székbe, miközben a feléig megállás nélkül azon is gondolkoztam, hogy most kéne kimenni, mert ezt nem lehet kibírni, főleg nem az én ilyesmihez rém gyenge idegzetemmel. Az én idegzetem, az nagyon jó ahhoz, hogy kedves legyek akkor is, ha századszor fulladunk le, és hetvenedszer kell nyájasan, ki nem zökkenve elmagyarázni a kuplung mibenlétét. Ezzel szemben nagyon gyenge, ha horrorelemekről van szó, legyen az darabolás, vagy kísértetes sztori, vagy pláne bármi, amiben van kínzás.

Na most a Szikszai Rémusz rendezte Párnaember című krimi a Radnóti színházban, az pont bővelkedik mindenben, amit rosszul bírok: rendőrségi vallatás veréssel (második sorból!), gyerekgyilkosság, szaftosan leírt kínzás, ijesztő kísértetek a múltból, testi és lelki nyomasztás.

A történetben a hátborzongató gyerekgyilkosságokról szóló novellák szerzőjét két rendőr, a jó zsaru és a rossz zsaru faggatja, mit tud a környéken eltűnt gyerekekről. A két rendőr nem finomkodik, egy fiktív totális diktatúrában vagyunk, így bármit megengedhetnek maguknak, és meg is engednek. Egyre többet hallunk az író horrornovelláiból, közben pedig róla is: kissé visszamaradott testvérének ő a gyámja, szüleik meghaltak. Előbb-utóbb a gyerekkorukról is kiderül egy és más, a néhol szadista, néhol szomorú novellák eredete is világossá válik.

Ennyiből nem gondolná az ember, de a gyomorszorításon és vérengzésen kívül rengeteget röhögünk is, a helyzet is lehetőséget ad igen sok és igen fekete humorra, meg hát oldani is kell valamivel a feszültséget. Ez főleg a két rendőrnek köszönhető, akik vallatás közben is egymást marják folyamatosan (Köles Ferenc és Schneider Zoltán, aki ugyanilyen karakterű nyomozót alakít egyébként a Viszkis című filmben is). De nem ilyen ovis viccelődést kell elképzelni, hanem tényleg borzasztóan helyén van a dolog.

A szünetben azon gondolkozom, hogy bár színészileg tényleg zseniális az előadás, de nem, nem, én most beülök valahová, és a következő két napban megpróbálom szuggerálni magam, hogy a világ mégsem olyan szörnyű hely. De nem, azért mégsem. Apámtól azt tanultam, hogy színházból nem megyünk ki, ha nem gyalázatosan rossz az előadás, ami pedig húszból egyszer megtörténhet, de amúgy nem érzékenykedünk: néha ki kell bírni dolgokat, ha amúgy azzal mondani akarnak valamit, nem lehet mindent megúszni.

 

Nem úszom meg, és jól teszem. Olyan régen láttam olyasmit, ami valódi hatást gyakorolt: igazi nyomasztást és igazi feloldódást. Nem kell magadat győzködni a végén, hogy a világ mégsem olyan szörnyű hely, mert hát az, ebből nem lesz feloldás, de abból valahogy mégis, hogy azért mégiscsak a történeteknek van értelmük.

Ez az én közepesen hozzáértő interpretációm most, ha a motor alkatrészeinél jobban is értem, nagyjából mi a szándék egy színpadon, de igazi szaktekintély nem vagyok, és talán nem is ez a lényeg, hanem a hatás. 

Sorban állva a ruhatárhoz odasúgom kedves barátomnak, akivel mentem: 

- Te, ki ez a tag, aki a főszereplő írót játssza? Miért nem láttuk eddig? Hogy lehet, hogy ilyen szabályos arccal meg szakállal valaki nem szerepel állandóan filmekben?

- Fogalmam sincs - feleli szintén felkészült barátom - de esetleg akaszd le a színlapot. 

Megfogadom a jótanácsot, és lám: Pál András, olvasom, és elszégyellem magam. 

- Hallod!! - majdhogynem ordítok a ruhatárban - Pál András! Szégyelljük magunkat! Nem emlékszel?

Pál András elsős és másodikos színésznövendékeinek előadásait valamiért mindig megnézem a nyári Ördögkatlan fesztiválon, ha van hely, ha nincs. Van ezekben az előadásokban a pajtában meg az udvarban, a negyven fokban, a porban ülve valami annyira kedves, eredeti, általában tényleg még nagyon elsősök. Nem nagyon láttam színpadon Pál Andrást, hanem inkább ebben a nagyon kedves mentorszerepben, amint a srácokat terelgeti a fesztiválon.

 

És eszembe jut a ruhatárban, hogy ott a fesztiválon, Magyarország legcsaládiasabb fesztiválján, ahol tényleg valami megejtő bizalom és összetartás van a résztvevők között, valami cinkosság abban, hogy ebben a pár napban tényleg mindig megéri ott lenni nagyon messze, nagyon melegben a villányi dombok között, mert mindig van valami olyan művészi élmény, amiért nem bánod, hogy lerohad a gatya is rólad. Szóval ott panaszkodom fennhangon valakinek, talán 2015-ben vagy 16-ban, hogy valami baj van a kocsimmal, és pedig sürgősen el kellene jutnom Pécsre, mert egy barátnőmnek megígértem, hogy elhozom a vasútállomásról.

A fennhangon panaszkodást meghallja Pál András a sörpadon, és odafordul, de teljesen ismeretlenül, hogy figyelj, az a kis piros Peugeot vagy Opel vagy már nem is emlékszem, micsoda, odakint áll, menj el vele Pécsre. 

Állok és bámulok.

- Hogy mi? De hát nem is ismerjük egymást.

- Szia, Pál András vagyok. Na, most már ismerjük. - és nyújtja a kulcsot. Nem hiszem el. 

- Na de, na, csak így? Hát nagyon köszönöm, hát nem is tudom, hova legyek.

- Hagyjad. Hát itt vagyunk Ördögkatlanon, ez egy ilyen hely. Na vidd, csak ne törjétek össze, meg ami benne volt, az maradjon.

És repülök a piros autóval Pécsre. A csomagtartóban egy forgatókönyv, és egy doboz felforrt sör. Marad.

Azóta is minden évben beültem a fesztiválon, ha az ő diákjai játszottak, mindegy, mit, néha csak kis helyzetgyakorlatokat, és akkor is. 

Évek óta nem jutott eszembe ez a történet, pedig ez mond el mindent arról, milyen hely az Ördögkatlan, és akkor ájuldozok, hogy micsoda színdarab, vagy nyolc évvel később, és nem ismerem fel első rukkra a főszereplőt.

Menjetek, és nézzétek meg a Párnaembert, ha kibírjátok, mert van miért.