nem kevés szó esett már a vezetés kapcsán nemi kérdésekről, persze az én autómban is. van ugye a szokásos nők-nem-tudnak-parkolni közhelyes hülyeség, ezt lehet rosszindulatú hülyepicsázással is köríteni, meg lehet a másik oldalról édelgéssel is, hogy a hölgyek agya máshogy működik, de majd mi jól megmondjuk felülről. én eddig viszonylag szerény, kétéves tapasztalatommal tanítottam nőt is, és férfit is parkolni, és meg kell mondjam, eddig mindig nagyjából úgy működött a dolog, hogy akinek tisztességesen megtanították, hogy hova kell nézni, és mit kell csinálni, az megtanult parkolni. 

a parkolás persze a legkevesebb, csak a lefulladás mellett az van a legnagyobbra fújva. 

sokkal fontosabb kérdés ennél a közlekedésben való viselkedés, és itt már valóban felmerülnek a női neveltetés kérdései. jaj, csak útban ne legyek, jaj, csak sok helyet ne foglaljak, jaj, mit fognak rólam gondolni, ha nem tudok elindulni, biztosan senki más nem bénázott soha, csak én. az egész család mindig azt mondta, hogy a nők úgysem tudnak vezetni, a férjem nem hagyott, vagy ha de, akkor türelmetlen volt, satöbbi. elég gyakori történetek ezek. 

nem állítom, hogy kizárólag ezért kezdtem el páros órákat tartani, de ez is benne volt: lássák már a csajok, hogy más is ugyanúgy túl lassan megy néha, más is lefullad, és ugye, ebbe se halt még bele senki. 

izgultam az elején, hogy hogy fogok tudni végigvinni ilyen kétórás műveleteket egy levegővel, két emberre figyelve, hogy fog kijönni a két ember, hol fogunk húszpercenként félreállni volánt cserélni, a hátul ülőnek is tudok-e elég figyelnivalót adni, na meg hogy nem fogok rágyújtani álló két óráig, de ezt talán tegyük is zárójelbe. 

szeptember óta csináljuk a páros órákat, és meg kell mondjam, borzasztó kellemes meglepetés, annál is jobb, mint amit képzeltem, pedig jó ötletnek tűnt elsőre is. 

az elöl ülő vezet, a hátul ülő kicsit stresszmentesebben figyeli a táblákat, felmerülő helyzeteket, néha kvízkérdéseket kap, húsz perc múlva csere, az eddig hátul ülő most friss szemmel tud cselekedni azokban a helyzetekben, amiket eddig megfigyelt, az eddigi sofőr kicsit megpihen. az egyikük felmegy a rózsadombi szerpentinre, a másikuk lejön, egyiküké a Margit-híd, másikuké az Árpád-híd, feldolgozunk, megbeszélünk, és persze a két sofőr egymástól is tanul. beszéljük meg, Ildi mit rontott el itt, figyeltem ám hátulról, hogy az Andi most milyen gyönyörűen parkolt.

a kicsit ügyesebbekkel persze már minden más is szóba kerül. 

és valahogy ilyen spontán női önsegítő körök lettek ebből, a csajok egymást biztatják, megkönnyebbülnek, hogy nem egyedül ők hibáznak, aztán már folyik a duma mindenről, baromi jókat röhögünk néha, meg várost nézünk. 

általában akik egyszer összekerültek, ők később is egymással maradtak, kifejezetten együtt jönnek mindig. 

és olyan ugrásszerű fejlődés mindenkinél, hogy tiszta öröm nézni, talán a kis önbizalomlöket, talán mert a hátsó ülésről tisztábban lehet megfigyelni mindent, illetve a dolog jókedvű csajosprogram-jellege miatt. már kifejezetten hétvégi kirándulás-jellegűek ezek az órák néha még a délutáni csúcsban is. 

a legrégebben összetartó páros a képen Fruzsi és Lívia, hasonlóan erős félelmekkel, hasonló habitussal érkeztek,hónapokig egyéni órákon, majd pedig újabban hónapok óta egymást biztatva vezetnek. több ilyen kirándulás volt, mire valamennyire megszokták az autópályát például, és én nagyon büszke vagyok, amikor azt hallom, hogy biztonságban érzik magukat egymás mögött. az egyik képen épp cserélünk az M7-esen Velencénél egy ilyen szép kamion mellett, a másikon pedig már egy GPS-es városnéző túra folyik, nyilván meg kellett látogatnunk a Nyuszi sétányt Csepelen, mert a hülye utcanevek szentek. 

a másik együtt fejlődő páros az épp első babáját váró Szandi, és az elképesztően energikus Kata, aki az összes órára hihetetlen süteményekkel érkezik, őket kifejezetten lelkesíti a városnézés, én meg imádok mutogatni, mert hát minek is dolgoztam volna futárként, ha nem ezért. itt ők is épp egy Velence-M7es túrán estek át, a napfényes kelenföldi P+R-ben cseréltek volánt egy elegáns párhuzamos parkolás keretében. 

valóban fárasztó ennyi felé figyelni egyszerre, de imádom ezeket az órákat, és innen legalább tudhatjuk, hogy egy jó utas a hátsó ülésen aranyat ér hangulat és önbizalom szempontjából is. 

hajrá csajok!