Először reggel négykor ébredek, arra, hogy piszkosul fáj a fogam, vagyis annak helye. A jubileumi tizedik foghúzásé. Ebben a témában nem vagyok valami szerencsés. Ha az ember ismeri már ezt a helyzetet, akkor méltóságteljesen ül egy darabig az ágyban, és várja, hogy biztos nem is igaz. Utóbb bevesz egy erősebb fájdalomcsillapítót, járkál egy kicsit, amíg megjön a hatás, elszív egy cigit a hajnali fényben az ablakban. 

Másodjára nyolckor ébredek, félálomban a telefonért nyúlva, rossz szokás, fujj. Még a szemem ki sem nyílt, mikor legjobb barátnőim csoportos chatjébe kattintok, amelynek első mondata: basszátok meg! hát nem lemondott az Alexandra!

Kinyílik a szemem, felugrok. Ki a fene ugrik már fel ilyesmire. Olyan újdonság ez is, az érzés, hogy egyáltalán bármi efféle érdekel. Az elmúlt három hónapot leszámítva mérhetetlenül nem érdekelt, tulajdonképpen nem tartom számon, hogy mióta. 

Ma egész nap ezt taglalta mégis mindenki, minden tanítványom, és félig kivett beszélgetések az utcán, csoportos chatek, újságok. 

Kétezertízben voltam elsőválasztó, haragudtam is emiatt az évvesztes státusz miatt: három hónappal maradtam le a kétezerhatos választásokról, a nyár után, amin tizennyolc lettem, rögtön beütött az őszödi beszéd és a tévészékház. Hányszor eszembe is jutott akkor apám sommás megállapítása egykori munkahelyéről:

 - A Magyar Televízió? Hát az egy nevetséges romhalmaz.

Pedig akkor, amikor ezt mondta, még meg sem ostromolták.

Az első választásom idejéről utóbb sokszor csak az jutott eszembe: apám is éppen hogy egy hónap híján nem érte meg a kétharmadot. 

Akkor még érdekelt. Politikailag igazán érdeklődő kora huszonéves voltam, utólag már nem tudom eldönteni, volt-e saját véleményem, vagy csak átvettem kérdés nélkül a környezetemét: klasszikus liberális, belvárosi, mára szitokszó, tudjátok. Ma már nyomokban is keveset tartalmazok ilyesmiből, azt is inkább csak nosztalgikusan.

Kétezertizennégyben már a fene sem emlékszik, mit gondoltam, valószínűleg látványosan mindegy volt, még nem született meg a soroskampány, a magánnyugdíjpénztárakon már túlvoltunk. Tizennyolcban már csak vállat rántottam, azt hiszem. Mással voltam elfoglalva. 

A saját otthoni választási bulimat egy hosszúra nyúlt szakítás miatt késtem le, a Ligetben álltunk órákig, az utolsó szórakoztató közös pillanatunk az volt, amikor megtudtuk a választás eredményét: egy fel-alá egykerekűző részegtől, aki fennhangon ordított a kihalt Ligetben: újra kétharmad!

 - Na még ez is. - néztünk egymásra, és azután nem találkoztunk soha többé. 

A huszonkettes választási buli bőven az eredmények összegzése előtt fajult a Magyar Televízió klasszikus gyurmasorozata, az Uborka című leírhatatlan politikai kabaré kivetítésébe, és az összes pia elfogyott még úgy az eredmények háromnegyedénél. A holdról is látszott. 

Az idén sem izgatott volna az egész, az a helyzet, hogy néhány borzasztó ballépéstől eltekintve kedveltem Karácsonyt, noha ilyet ma már nem mondunk. A kerületem rendezetlen sorsa, amely maffiózótól maffiózóig hányódik, még alapvetően érdekelt, de egy olcsó parkolási engedélyért évekkel ezelőtt eladtam a kerületembe való beleszólási jogot, így ez sem volt feladat.

Egészen addig, amíg a latolgatásoknak megfelelően színre nem lépett a nagyra tartott szakember, és tíz év után először, érdekelni kezdett.

Hogy most itt politikusok mondanak érdemi dolgokat! Vitatkoznak! Valós ellenfelek! Nem lehet előre mindent tudni! Felkészülnek nem odakent hülyeségekkel és pocsék lózungokkal! Úristen!

Hát annyira elszoktunk már ettől. 

Mar önmagában ez is egészen felpezsdítő volt.

Egy héttel ezelőtt a Partizános főpolgármester-jelölti vitán találtam magam. 

Kiabáltunk, tapsoltunk, egyiknek is, másiknak is.

Küzdelem volt, olyan igazi. Egy valós politikai posztért, és nem az ifitáborban. 

Tényleg elolvastam azokat a programokat. Elolvastam őket, úgy, mint tizennyolc évesen. Hogy igazi döntés legyen, két olyan ember között, akik akarnak valamit. Rákosrendező, bérlakásprogram, villamosfejlesztés, külső kerületek, hát tulajdonképpen az egész tetves politikából évek óta úgyis csak az érdekelt, hogy mi történik az én városommal. Amit annyiszor bejártam, hogy a Strava nem is bírja rendesen mutatni. 

Utoljára valószínűleg a DÖK-elnök választásakor voltam ilyen izgatott, és még mindig nem döntöttem el, hova adjam azt a hirtelen értékesnek érzett szavazatot. Hirtelen nem befogott orral kellett választani rettenetes és nyomorúságos között, hanem azt néztük, többen, ki a jobb. 

Egészen meglepő volt komoly érzelmeket tanúsítani a nap folyamán. Hogy átvertek, hogy Bródy János: Ezek ugyanazok, nem is tudom, miért gondoltam, gondoltunk olyan sokan mást. Hogy pedig olyan jól hangzott. 

Hogy nem is vagy te a kormány küldöttje, Dávid, akit olyan nagyon nagyra tartottam. Jaj, de nagyon haragszom. Jaj, de nagyon utálom, hogy így nem szurkolhatok a nemes küzdelemnek sem, és neked sem, akinek egy kicsit akkor is szurkoltam volna, egy végre izgalmas választási bulin, ha az utolsó pillanatban nem rád ikszeltem volna. Ha meg rád ikszeltem volna, akkor meg egy kicsit mégis szurkoltam volna a Karácsonynak. Valahogy így. 

Egész nap néztem a kocsiból elsuhanó, abszurd, színes kavalkádot, ami hetek óta borítja ezt a gyönyörű várost. 

Terézváros nem lehet ellenzékben!

Kormánypárti lendülettel, Harrach Tamás. (Ezt majdnem kimondtam az egyik vizsgán. Itt menjünk egyenesen a Váci úton, kormánypárti lendülettel.)

Újpest hetes választókörzetének két jelöltje: Bartók Béla és Altfatter Adalbert.

Előre Újbudáért.

Csak így tovább, Őrsi Gergellyel.

Szavazz a közös listára.

Hunwald György csíkos ingben tér vissza a hetedik kerületbe, mint aki át sem öltözött, mióta kijött a sittről.

A térdünket csapkodtuk a röhögéstől a kerületi jelöltek láttán.

De azért mégis volt igazi tét, igazi kérdések.

Most már legalább nincs, hát végülis ez is valami.

Megyek kora este a felső rakparton, a kocsiban egy igen suttyó nyári szám szól: “Nevetek az égre nézve és a poharam az égig ér, 

Arcomat fújja újra megint ugyanaz a régi szél”, 

hát jó, végülis nyár van, kit érdekel ez az egész. A parton összecsődülnek az árvizet néző járókelők. Biztos az árvízzel is lesz valami. Rákosrendezővel is lesz, az útfelújításokkal is. 

Csak egy kicsit volt ez az illúzió, na, hogy most tényleg lehet választani valami újat, valami érdekeset. Legalább nem kell gondolkozni, hogy miből választunk. Így volt otthonos végülis.