ma, amikor a soroksári Duna-parton töltöttem a szabadnapomat, eszembe jutott, hogy rég meg szerettem volna már írni a Budapest külvárosaihoz fűződő furcsa viszonyomat.

belvárosi lány vagyok, ezt minden ismerősöm tudhatja. az ötödik kerületben születtem, apám a hetedikben, anyám a tizenharmadikban, mely utóbbiban egyébként minden rokonom is lakott. amikor gyerekkoromban kinőtte a család a belvárosi lakást, és Zugló és Rákospalota határára költöztünk, én ezt valamiféle tévedésnek éreztem. hétéves koromban is identitás volt, hogy én belvárosi lány vagyok, na nem olyan úri, de belvárosi. úgy nőttem fel, hogy van kicsit romos társasház, körfolyosó, meg a házmester Laci bácsi, és egyáltalán, mindenki a valahányadik emeleten lakik.

nem is értettem, mi ez a külváros ott Zuglóban, amire mindig jött is a válasz, kislányom, te nem tudod, mi az a külváros, ez itt kertváros, kérlek. éjszaka a vonatot hallotta az ember, meg a kutyaugatást, nem a földszinti sörözőt, márpedig én akkor aludtam a legjobban, ha hallani lehetett a földszinti sörözőt. azért persze megszerettem, kamaszéveimet ott töltöttem, volt saját szoba, kutya, de tizennyolc voltam, amikor sürgősen visszahúztam a Kiskörút mellé lakni. enyhén romos társasházba, a valahányadik emeletre. az első szerelmem kamaszkoromban egy olyan fickó volt, aki a Hungária körúton kívül eső részeket szerette volna elcsatolni Budapesttől, a második egy olyan, aki lényegében kizárólag a Körúton belül mozgott. 

aztán jött a munkahely, és akkor megtudtam, mi az a külváros. 

a munkahely, vagyis a repülőtér Pestlőrincre esett, és én onnantól kezdve mindennap átbuszoztam addig ismeretlen területeken, Ecseri út, Határ út, Kőbánya-Kispest következik, kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak, átszállás a 200E buszra. aztán a piros Peugeotban ültem végig az Üllői és a Gyömrői utat, aztán apám autóját vezettem át rajta minden nap. kávézók jöttek Kispesten, kifőzdék Pestlőrincen, hosszú erdősávok az Örs vezér tere mögött, bejártam és megismertem mindent, ami addig egzotikum volt. tizenegy évet töltöttem a pestlőrinci reptéri raktárban.

az utóbbi években Kőbányára vitt az élet, amit csak futólag ismertem, kedves ismerősként jártam végig a Gyömrői úton minden nap, ugyanazokat a romos gyárépületeket nézve a buszról vagy a kocsiból, de nem kerültem közelebb a kerülethez, pedig regénynyi története van. aztán mégis. lassan otthonossá vált a felületes ismerőnek rossz hírű külváros, ami nem is olyan kül, ha az vesszük, hogy mennyivel kijjebb is lehet még menni, és még mindig Budapesten vagyunk.

van például az az egészen abszurd kis bányató a panelrengeteg közepén, korrekt nádassal, horgászokkal, kis erdővel, és a stégen a Kusturica-filmeket idéző, "a Guttmanhoz" nevezetű kocsma-kávézóval, ahol a rendszerint félmeztelenül, kötényben pompázó tulajdonos akkor nyit ki, ha épp jó az idő, és akkor szerb burgert süt. 

vagy van a jegenyefasor a Mádi utcában, amitől kicsit nyaralóhangulata lesz mindennek, miközben egyik oldalon négyemeletes panelsorok, a másikon meg a nyolcvanötös busz zötykölődik. 

nem tudom, hogy szerettem meg így, van valami bája a sörgyárnak, a Kozma utcai erdőnek, még a kirgiz útviszonyokat idéző Pongrác útnak is, ez Budapest igazi, klasszikus külvárosa, nem az időközben hozzácsapott félfalvak. 

valamelyik nap futottam, hosszan a Maglódi úton, át Pestlőrincre, aztán vissza, el a börtön előtt, rózsaszínek voltak a felhők a Jászberényi úti raktárak fölött, az egyik még most is a munkahelyem, és valahogy közben rájöttem, hogy nem is természetes nekem, ha nincs valami külvárosi raktár, ahol reggel hatkor az ember az alumínium falnak dől az automata kávéjával, ez már hozzám nőtt valahogy. 

futottam tovább, az Újhegyi lakótelep mellett teljesen valószínűtlenül elhelyezkedő kis kertes házak között, Grafit utca, Andezit utca, Tárna utca, végülis hát nem hiába Kőbánya. Kőbánya, az én kis kerületem, mondtam ki magamban, hiszen én itt otthon vagyok már mióta, pedig belvárosi lány vagyok. 

(ez itt egy igazi rendes futás volt! pedig nem gyakran veszem rá magam, én gyúrós gyerek vagyok, de hát kell a másféle mozgás is. és akkor már mégiscsak a Maglódi úton, mert rend a lelke mindennek.)

és van, lett még külváros, amit igazán megszerettem, nem is egy. otthonos nekem Kispest és Lőrinc is, meg hát jártam én most már mindenhol tulajdonképpen, elég sokat. 

Soroksár lett még az igazi szívem csücske, az éppen olyan színes, mint Kőbánya vagy Ferencváros. Soroksár egyik fele nádas, Duna-part, mocsaras sziget, a másik az autópályák és kamiontelepek, BILK logisztikai park, Helsinki út, és minden, amit csak iparinak lehet nevezni ebben a városban. imádom ezt a kettősséget, igazság szerint, azt, hogy az ember egy szál kajakkal kel át a dübörgő M0-s híd alatt, hogy romantikusan sétálgat a helyes kis hétvégi házak közt a Horgászparton, a Dunába nyúló fák között, és közben száz méterre tőle a lehető legiparibb környezet, valahogy olyan természetesen él ez egymás mellett, hogy nekem elakad a szavam, hogy miket tud ez a város. teljesen rászoktam már, hogy itt ücsörögjek a parton, ide járjak kajakozni is, esetlegesebb, emberibb és kedvesebb a Rómainál (meg persze a sodrás is kisebb), amit egyébként szintén szeretek. 

meg ugye ne felejtsük, hogy ez a kerület adta a városnak az Új élet utcát meg a Micimackó utcát.

Soroksáron még így is vendég vagyok, de van néhány kerület, ahol egyértelműen otthon. Belváros, Erzsébetváros, Újlipótváros, otthon volt mindig, és most is az, ez egyértelmű, de lettek új otthonaim, Kőbánya, Pestlőrinc, Kispest, hát így lettem én pesti lány a belvárosi lányból. nem tud zavarba hozni Rákospalota, a Pesti út, a Gyáli út vagy az M5 kivezető, otthonosnak érzem ezt az egészet, ahogy körülvesz. 

Buda más kérdés, az talán egyszer majd, egy másik időszámításban. Budára az ilyen pesti ember kirándulni jár, vendégségbe, hegyi vezetést gyakorolni, szállítani, de fél szemmel azért ránéz a térképre mindig.