Orsival január elején kezdtük a vezetést, és múlt héten fejeztük be. eleve nem volt vele nehéz dolgom, mert tavaly egy ideig járt másik oktatóhoz is, ahol újratanulta az alapokat, előtte ugyanis húsz évig nem ült volánnál. végigcsináltunk mindent becsülettel, belvárosok, külvárosok, kívánságtúrák. Westend mélygarázs, szállítás Dunaharasztiból, kirándulások a budai hegyekben, abból kifejezetten sok. Orsi ugyanis szenvedélyes kiránduló és sétáló, csakúgy, mint én, úgyhogy imádtam összerakni neki azokat a túrákat kocsival, amiket eddig Volánbusszal járt be. megnéztük a dunai kilátást például a kedvenc szemlőhegyi utcáimból, egészen a hegyek tetejéről.

és közben dumáltunk persze, meg arany életem volt, mert kávézhattam is mellette. utolsó utunk múlt héten ez az M0-csomópont volt, amin végigmentünk több irányból is, hogy gyakoroljuk még kicsit az autópálya-lehajtókat is.

Orsi remek tanítvány volt, és kalandos történeteit nagyon szerettem hallgatni, igazi győzelme lenne az a feminizmusnak, ha minden negyvenes nőnek ilyen aktív élete és gazdag sztorijai lennének, mint neki, túrák, séták, utazások, filmek, történetek, barátok, szívet melengető volt hallgatni, komolyan mondom. 

és volt egy fantasztikus közös pontunk:

mindketten jártunk Kirgizisztánban. 

azért erre sem számít az ember. ő orosz tolmács volt egy filmforgatáson, eleve ez is micsoda sztori, én a legjobb barátnőmmel mentem. volt egy nagy vállalásunk, amit tizenhárom évvel ezelőtt találtunk ki az egyetemi németóráról lógva egy kávézó teraszán, bejárjuk a volt Szovjetunió minden államát. rögtön arra gondoltunk, hogy a Dagesztáni síkságon való keresztülautózással kezdjük, amely feladatot az egyetlen olyan haverunk nyakába akartunk lőcsölni, akinek már akkor is volt jogsija. 

a Dagesztáni síkságra mondjuk azóta sem jutottunk el, de még azon a nyáron, amikor én eldöntöttem, hogy több egyetemi németórán nem veszek részt, a barátnőm meg Németországba költözött, elvonatoztunk Moldovába, majd onnan még Odesszába egy romos minibusszal, majd a tengerparton kiraboltak azért, biztos, ami biztos. Moldova egyébként Ukrajnából nézve maga volt a paradicsom, bár odamenet Bukarestben egy ismerős, akinél megszálltunk, döbbenten, erős balkáni gesztikulációval, ordítva érdeklődött, hogy Moldovába? minek? normálisak vagytok?! 

következő évben decemberben vonatoztunk Fehéroroszországba, mai napig emlékszem a weather.com időjárás-előrejelzésére: -18 °C, feels like -30. ez meg is határozta az utazást. fel voltunk vértezve még a középiskolából származó nyomorúságos orosztudásommal is, amit utazótársunk a vonaton, egy fejkendős ukrán néni rendkívül rossznak titulált. mondjuk igaza volt, de azért rettentően megsértődtem. 

két évvel később Grúziába verekedtük el magunkat mindenféle gyanús, helyi járatú kisbuszokkal, házibuliban voltunk Tbilisziben, onnan buszoztunk át Örményországba. nyomorúságos orosztudásom közben tovább romlott, úgy próbáltam alkudozni a taxidroszton összegyűlt közönséggel, hangos hahotát kiváltva. komolyan mondom, néha nem értem, mi bajuk ezeknek, hát én boldog lennék, ha valami szerencsétlen idetévedt turista magyarul próbálna nyögni valamit. 

mindenesetre életem élményeinek egy jó részét adták ezek a túrák. 

négy évvel ezelőtt aztán jött minden túrák királya, Kirgizisztán. az orosztudásomra addigra már keresztet lehetett vetni, vezetni viszont már egy jó pár éve tudtam, így jutottam életem első automatájához, ehhez a Jeep Wranglerhez.

az autót azután béreltük egy őrült amerikaitól, aki valamiért jó ötletnek találta Kirgizisztánban nyitni amerikai stílusú autókölcsönzőt, hogy előtte három napot töltöttünk el lovon, ha már a különböző közlekedési módozatoknál tartunk. fogalmam nincs, miért éltük túl ezt a háromnapos hegyi túrát, még úgy se, hogy egy rendes lovas idegenvezető instruált minket, én például utoljára hatéves koromban ültem egy díszpónin valami búcsúban. a srác nyilván hozzászokott az ilyen hülyékhez, mert nem tűnt zaklatottnak, nyugodtan nyomta a youtube-videókat fél szemmel a nyeregre erősített telefontartóból, úgyhogy hiphop-aláfestés is volt. 

mondjuk az automata ijesztőbbnek tűnt az első kanyar előtt a lónál is, kétségbeesetten kerestem a kuplungot, aminek hűlt helye volt természetesen. 

az automatát azért hamarabb megszoktam. a kirgiz KRESZ-szabályokat is. elsőbbsége a nagyobb autónak van, ezt már Grúziában is tapasztaltam, csak akkor még a taxi hátsó üléséről. ott is arany életünk volt, például nyugodtan be lehetett hajtani a trafikba egyenesen. 

mindenesetre a kirgiz közlekedés lenyűgözött, hamar kiderült, hogy nem véletlen a terepjáró, semmi mással nem lehet az országban közlekedni, csak ilyenekkel, meg lóval. motort, bringát felejtsd el, lassan a budapesti terepviszonyok is hasonlóak, legalább nem érnek ismeretlenül. ott a lovat használják robogónak, lemennek a sarki kisboltba, a kocsmába, vagy a lottózóba, kikötik a lovat, leveszik róla a GPS-tartót, és mennek a dolgukra. 

tavalyelőtt a következő állomásunk Moszkva volt, ahol a hivatalosan is a világ legnyomasztóbb városából származó fiatalember kanapéján csöveztünk, és a Sparban vásárolt zsömléken rágódva agyaltunk azon, hogy ezek itt miből fizetik ki az életet. az ororsztudásom közben újabb két évet erodálódott, a benzinkúton ordítva röhögtek ki, amikor egy piros Marlborót akartam venni, és könnyeiket törölgetve kérték, hogy ismételjem meg a mondatot (nem, továbbra sem értem, mi bajuk.)

a legjobb azért talán Grúzia és Kirgizisztán volt, ha rossz kedvünk van, a mai napig tervezgetjük, hogy odaköltözünk, veszünk egy terepjárót, nyitunk egy kocsmát, soha többet nem lesz semmi gondunk. 

hogy az én kedves tanítványomra visszatérjek, iszonyú jólesett hallani, hogy ő is járt ezen a viccen kívül csodálatos helyen, és amilyen ügyes sofőr lett, már ott is elvezetne simán. utolsó előtti óránkon olyan automata Mercedes MOL-Limót béreltünk, hogy bevallom, életemben nem ültem még ilyen menő kocsiban, és Orsi úgy leparkolta az Újlipótvárosban, hogy nekem nem is kell ennél nagyobb büszkeség. 

utolsó óra után csodaszép csokit kaptam tőle ajándékba, amit majd csak most leszek képes elfogyasztani, mert közben még az ügyeleti fogászaton is eltöltöttem egy hajnalt és egy napfényes délelőttöt, de hát mindenkinek megvan a maga keresztje.