“amíg fénylett a kertben az autód
az enyém többször szétesett
mert üldözte a végtelent”
-LGT-
ez a szöveg van a hátamra írva. a tetoválás tulajdonképpen apám emlékére is született, pedig nem biztos, hogy örült volna ilyesminek, de én örültem azért, és hát mégiscsak az én hátam.
apám emlékére, akitől tizenegy évvel ezelőtt megörököltem a szürke Suzukit, ami azóta ugyan már sokkal inkább az enyém, mint amennyire az övé volt, velem élt át különféle kalandokat a földrész különféle részein, de azért én ott a volánnál egy kicsit még mindig az ő helyén ülök.
ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy apám nem volt igazán szívbéli sofőr, mint én, de nem is ez az érdekes.
nála nem az autó, mint olyan volt a lényeg, hanem az úton levés, aminek az autó praktikus, de önmagában nem különösebben fontos eszköze. négy kereke legyen és guruljon, mondta mindig, és amíg így volt, addig a többi nemigen érdekelte.
úton volt, és megírta. ha nem autóval, akkor vonattal meg repülővel, Greyhound busszal Amerikában, stoppal Európán át.
egy irodalmi személy autójában ülök! - mondta egyszer a tanítványom, Lonci elismerőleg egy benzinkúton pihenés közben. nem tiltakoztam, bár az autó tizenegy éve az enyém, és én nem vagyok egy irodalmi személy, de azért a Suzukit és hosszú közös történetünket meghatározza, hogy apámé volt, és valahol az is marad. szeretem azt gondolni, hogy így viszem őt tovább, a város, az ország, és Európa különböző pontjain, fejben történetté formálva az életet az ő sofőrülésében, ami hallott és látott már mindent, az egész felnőtt életem tanúja volt tulajdonképpen, és akkor néha ott az ülésben azt mondom apámnak, hogy na, ha ezt látnád.
a négy kereke legyen és guruljon mondás néha megállta a helyét, néha nem, ennél a kocsinál már többnyire igen, mert ezt, elsőként, újonnan vette a szalonból.
előtte is volt ez-az, például az akkori Magyar Televízió céges Volkswagen Golfjai, amiket addig szidott (az autót is, a már akkor is katasztrofális belvárosi parkolási helyzetet is, meg a Magyar Televíziót is), amíg zsinórban kettőt is ki nem loptak alóla.
közben és előtte ott volt még nagyanyámék öreg Skoda Favoritja is, ami többet állt a szerelő Miklós bácsi kertjében, mint amennyit használatban volt, de akkor aztán használták rendesen.
kegyetlen családi autózások voltak ezek, apám vezetett, nagyanyám az anyósülésről dirigált, bár ennél is rosszabb volt, amikor fordítva történt. nagyanyám ilyenkor százhússzal tépett a hetes úton Balaton felé, miközben vagy a kesztyűtartóban kereste a savanyúcukrot meg a Népszavát, vagy nagy elánnal magyarázott hátrafelé fordulva, miközben apám az anyósülésen időnként felhördült, hogy Anyu, a kurva életbe most már. aztán rendszerint eltévedtünk, és akkor összevesztek azon, hogy kérdezzék-e meg a járókelőket az útirányról. ez utóbbi menetrendszerűen megtörtént minden családi autózás alkalmával.
csak egy óbudai étterembe kellett volna eljutni, - panaszolta egyszer az öcsém - de olyan volt, mintha minimum Burundiba mennénk.
ha nem tévedtünk el, akkor felforrt a Skoda hűtővize, vagy egy emlékezetes ponton például beragadt az ablaktekerő, úgyhogy apám a Podmaniczky utcai piros lámpánál foggal rántotta fel az ablakot.
úgyhogy négy kerék volt, néha gurult, néha nem, többnyire egyébként igen, és akkor szólt az LGT is. kevés kazetta volt, azok ismétlődtek, a városban, hatos meg a hetes úton, a Balaton-parton és a Balaton-felvidéki utakon, aztán apám minden balatoni menet után lefeküdt fél órára aludni, csak előtte az M7-es 83-as kilométerénél mindig ittunk egy kávét a benzinkúton. ez is hagyomány volt, mint az LGT - kazetták.
Balatonra menet most is ott iszom mindig a kávét, és titokban egy kicsit most is úgy vagyok vele, hogy az M7-es kivisz a normális világból valami olyanba, ahol mindig tizenhat éves leszek, az M7-esen kifelé egyszerűen nem lehet baj az emberrel.
és néha vágyakozva nézegetek új autót is, sóhajtozom magamban, hogy istenem, egy éjkék Honda Accordot úgy szeretnék, vagy egy rendes Passatot, vagy csak egy Skoda Octaviát legalább, na. aztán marad mindig apám kocsija, nem is azért, mert így olcsó meg úgy praktikus. hanem mert én ezt más alatt meg ne lássam, ez alólam már csak alkatrésznek fog kimenni, talán benne vannak az emlékei is, meg az enyémek is most már, hát így találkozunk valahogy, a sofőrülésben.
holnap lenne hatvanöt éves, és valószínűleg még mindig gyűrné a Suzukit, háborogna a belvárosi parkolási helyzeten, kávézna az M7-esen, a kocsiban még mindig a gyári rádió lenne, abban meg az LGT.
fogalmam sincs, milyen lenne, igyekszem annyi történetet tenni bele, amennyit ő tett volna.
élete utolsó meséjét egy öreg locsolóautóról írta, aki visszavonulása előtt utoljára meglocsolja a Nagykörutat.
ez pedig itt ő, a születésem előtt, amint épp megtestesíti az amerikai álmot egy bérelt Chryslerrel.
---
további autós lelkizések:
