sokan, akik jöttök hozzám vezetni, kérdezitek, hogy ezt a rettenetes félelmet a vezetéstől le  lehet-e küzdeni. 

nyilván mindenki más, és máshogy áll a dologhoz, meg vannak olyan esetek is, amivel nem lehet szaksegítség nélkül mit kezdeni, ilyen például a pánikbetegség. de ha csak a hétköznapi, mondhatni egészséges félelmet nézzük, akkor, mint az közhelyszámba megy, a legjobb ellenszer a megismerés. 

így van ez a rántott csótányon át az ember férjének szeretőjén keresztül a siklóernyőzésig valószínűleg mindennel. 

általánosságban eddig mindenki, aki azzal fordult hozzám, hogy nagyon fél vezetni a pesti forgalomban, egy idő után legyőzte a félelmet azzal, hogy megismert helyzeteket és azt, hogy hogyan reagál rájuk, és adott esetben mit lehet ügyesebben csinálni abban a helyzetben. 

sokat segített aztán a többedik óra után az, hogy a múltkor, mikor ilyen helyzetbe kerültünk, azt hogy oldottuk meg. 

jövök itt is személyes ügyekkel, és a saját félelmemmel. 

én alapvetően, ami a testi épséget illeti, elég félős vagyok. 

be kell vallanom például, hogy az összes baráti gokartozáson rendre az utolsónak járó citromdíjat viszem haza, mert egyszerűen nem bírom rávenni magam, hogy nagyobbat gyorsuljak a kanyarban, mint aminél még biztos vagyok abban, hogy nem fogok becsapódni. 

valamint rendszeresen űzök egy csomó veszélyesnek mondható dolgot, de csak üzembiztos nyugdíjas módban: síelés, motorozás, bringázás, korizás, sőt egy időben görkorizás, de mindet úgy, hogy egész biztosan ne tanyázzak el. 

na most ezekben a dolgokban tanyázás nélkül nem ismered meg a határaidat, következésképpen nem is fejlődsz. 

elmondhatom, hogy nem is fejlődtem, mindegyikben megálltam az üzembiztos nyugdíjas szintjén, ahol már élvezhető a dolog, de még nem túl kockázatos, és ott meg is maradtam. 

viszont tudjátok, mi a jó hír? 

a közúti vezetéssel nem pont ez a helyzet, nem muszáj balesetezni ahhoz, hogy fejlődj. 

elég tapasztalatot gyűjteni és közben figyelni, szerencsére az autózás azon a szinten, hogy az ember a városban közlekedik, és nem a Hungaroringen, nem ügyességi sportág. 

de mesélek olyat is, amikor véletlenül tényleg sikerült átlépni a saját árnyékomat, és nem, az istennek nem fogom leírni azt a borzalmat, hogy kilépni a komfortzónámból. 

arra, hogy az autóvezetéstől féltem-e, tényleg nem emlékszem tizenegy év folyamatos vezetés után, viszont van friss élményem, ami folyamatosan emlékeztet arra, hogy át tudjam élni, amit ti éreztek a volánnál sok év után újrakezdőként.

tavalyelőtt, amikor az oktatói tanfolyamra készültem, szembesültem vele, hogy kötelező hozzá a korlátlan A kategóriás jogosítvány (most már persze nem kötelező, illetve azóta sem indult tanfolyam, így nem szereztem meg a képesítést).

rettenetes félelemként tornyosult előttem a dolog, harminc éves voltam, életemben még egy robogón sem ültem. 

ahogy elkezdtem a tanfolyamot, többször fakadtam sírva a negyven fokban állig felöltözve a pálya szélén, körülvéve egy csomó húszéves nyikhajjal, akik persze már rég tudtak motorozni, csak a papírért jöttek. 

sehol nem volt az a nagy boldogság meg az adrenalin, amiről szónokolnak, akik motorozni tanulnak, én nem vagyok az az adrenalinhajhász típus, én nyugodt öregkort szeretnék vízi tornával meg cukrászdázással. 

de kellett a papír. 

remek oktatóm volt, türelmes és lelkiismeretes (sosem felejtem el, óra után leült velünk és a következőt közölte: na, most beszélgessünk egy kicsit, mert sajnos, szarul motoroztok).

nem lehetett könnyű dolga. rettenetesen féltem tőle, hogy egy rossz mozdulat, és nyakig gipszben kötök ki, mert lássuk be, erre tényleg meg is van az esély.

aztán lassan láttam olyanokat, hogy a múltkor is megvolt ez a mozdulat, akkor most is meglesz. már hússzor meg tudtam fordulni, akkor huszonegyedszer is meg fogok tudni. kezdtem megismerni. 

az első országúti vezetésnél párban voltam valami kissráccal, aki halálosan élvezte az egészet, miközben nekem az oktatóm a fülembe recsegte a headsetből, hogy ha nem megyek nyolcvan fölé, nem mehetek vizsgázni. 

de Gabi bácsi, nem bííírom, én ezt nem, hát meg fogok halni, naaaa! - nyögtem magamban, harmincévesen, először az országúton motorral, elöl-hátul megalázó takonyzöld T betűs lepelbe csomagolva. 

nyolcvanhárommal is mentem! - újságoltam egy héttel később dermedt anyámnak az óra után. 

fokozatos volt, lassan éreztem meg a dolgot. nem haltam meg. 

mire levizsgáztam, és egy hétre rá megvettem az első, 125 köbcentis motoromat, már egészen pengén éreztem a dolgot. következő tavasszal futárként szeltem át a várost ezzel a bizonyos elsővel, régi kis kék Honda volt, imádtam. 

a jelképe volt annak, hogy legyőztem a félelmet. 

tavaly nyáron aztán rám mosolygott az Igazi, ugyanolyan Honda CBR, csak nagyobb, az 500 köbcentis. 

egy igazi felnőtt motor, az, amivel fotókon pózol az ember. 

az első igazán komoly tárgy, amit a saját örömömre vettem. azért, mert jó vele úton lenni, még én is úgy nézek magamra, hogy ez aztán a menőség, pedig három évvel ezelőtt ezt biztos el nem hittem volna magamról. hogy én, motorral? hát normális vagy? kizárt dolog, a púpomra nem hiányzik nekem ilyen hülyeség. 

most meg, hát ez itt az, a járműparkom legfiatalabb és kétségkívül legszebb darabja, az elkényeztetett, a legkisebb, a szerelemgyerek. 

és nem mondom, hogy nyoma sincs a félelemnek. 

dehogynincs. még most is folyamatosan figyelem magam, mit csinálok a kezemmel, merre dőlök, hogy lábbal tartsam és ne támaszkodjak, hogy jól vegyem a kanyart, folyamatos kommentáradat megy a fejemben. 

de már több az öröm, mint a komment, és ez is valami. 

tegnapelőtt a Pilist szeltük keresztül a haverommal, egészen más perspektíva motorról, mint kocsiból, vagy kirándulás közben. és a városban is folyton motorral közlekedem. még mindig figyelek minden mozdulatra, a testtartásom ugyanúgy nem automatikusan jó, ahogy nektek a kocsiban, hanem állandóan javítgatom, még mindig folyamatosan mennek a vészjelzők a fejemben, úristen, most fognak sávot váltani, nem látnak meg, fékeznek előttem, most jön egy bucka, tutira most fordul ki a busz, satöbbi. 

de ezt úgy tekintem, hogy ettől maradok életben. 

ha nem félnénk, öt percet nem élnénk túl, de a mindent eluraló félelem elmúlt, és maradt az egészséges óvatosság. 

úgyhogy szerintem másnak is sikerülhet, a többség ugyanis eleve ügyesebb nálam.