nem tudom, kinek mekkora ügy volt és van, hogy mit hallgatunk a kocsiban, de nálam egészen kiemelt jelentőséggel bírt mindig. 

talán az örökre megmaradt mondattól kezdve, hogy fiam, majd ha saját autód lesz, abban azt hallgatsz, amit akarsz. na, hát én tízéves koromtól erre készültem. 

nem mintha nem a szteppfaternél ismertem volna meg a Beatles és a Rolling Stones örökös klasszikusait, amikből a mai napig egész méretes gyűjteményem van a kocsiba szánt albumok között. 

apámnál pedig ott volt az LGT, kazettás magnón az időről időre változó autókban, számomra ezekből lettek az igazi utazós zenék. meg egy csomó olyan véletlenszerű számból, amiket a rádióban hallottam, és utána véres erőfeszítések árán próbáltam rájönni, hogy mik azok, és honnan lehetne megszerezni őket, a shazam előtti korban, ugyebár. 

nem mondanám magamat vájt fülűnek, sőt. de nagyon sőt. bármely barátom és rokonom kezébe temetné az arcát a mindenféle koncepció nélkül, véletlenszerű popslágerekből, a hiphop legalább valóban szerethető ismertebb darabjaiból, a trance virágkorában készült tüctücökből (sőt: diumdisumokból), a kilencvenes évek legkínosabb magyar bandáiból, beleértve az Ámokfutókat, sőt Geszti Pétert is, valamint néhány talán vállalható klasszikusbb Beatles- és Queen-darabból, az LGT-ből és Horváth Charlie-ból, illetve egészen elvetemült lakossági technókból összetákolt úgynevezett zenei ízlésem hallatán. 

kamaszkoromban, amikor ezt-azt nagy nehezen már le lehetett tölteni, igyekeztem rejtegetni a válogatáscédéimet, mert azokban aztán nem volt semmiféle köszönet, tényleg Eminemtől a Flashdance betétdalain át Lovasi András borongásán keresztül a Kozsó köpenyéből előbújt éneklő gidákig minden volt rajtuk. 

mindig marhára utáltam, ha elhangzott a milyen zenét szeretsz kérdés, mert hát mit is mondhattam volna erre, irigyeltem az elkötelezett rockereket, altereket, meg a többi olyan figurát, akik legalább fel tudtak mutatni valami koncepciót. 

és hát egyszer kellett mindehhez a dermesztő gyűjteményhez egy autó is, mert ott aztán majd tényleg senki nem kap rajta az ilyesmin. végre saját autó, saját zene, elképesztő pillanat volt.

először, amikor a szürke Suzukit átvettem, rögtön egy pendrive-ra rendeztem az elmúlt évtizedben letöltött mindenfélét, és megpróbáltam koncepciót találni. legyen egy bulialbum, jó, popslágerek, ami ide nagyjából befér. meg legyen egy szomorú novemberi eső album, na legyen ebben nagyjából minden olyasmi, amit az akkori (2010) Petőfi rádióban hallott az ember novemberben, a kávézó ablakából kimeredve az esőbe. aztán legyen olyan, hogy régiségek, ebbe került az összes Beatles, Queen, de bizonyos ismeretlen conutryszámok, sőt Roy Orbison és a Szelíd Motorosok betétdalai is. 

és persze a kedvenc albumaim, az elszállás az autópályán című, amiben már ATB és Tiesto és a hasonló olyan számok voltak, amiket ugyan a mai napig imádok, de nem feltétlenül vállalnám Zeneakadémia éves bérlettel rendelkező hozzátartozóim előtt. 

és ez még hagyján volt, megszületett nemes egyszerűséggel a "kínos" című album, és itt aztán helyet kapott mindenki, aki a kilencvenes években és azután zenei ámokfutásokat követett el Magyarországon, egyszóval Szikora Robitól kezdve a Bestiákon és az UFO-n át DJ Szatmáriig mindenki. na ez az az album, amihez ma már csak akkor tekerek, ha ittas barátaim a Balatonon a hátsó ülésről ordítanak, hogy a kínos albumot akarjuk (true story). 

2010-ben raktam össze ezt a pendrive-ot, akkor még szivargyújtóba dugható FM-transmittert használtam, később, amikor a szivargyújtó már használhatatlan volt, olyan rádiót szereltettem be, amin volt USB port, még később olyat, ami már bluetooth alapon is működik, de a pendrive maradt. egész életem minden szemete, minden szép emléke, minden sírós-utazós száma rajta van, minden olyasmi, amiről azt gondoltam valaha, vagy titokban még most is, hogy ettől egyszercsak történik valami olyan életérzés, hogy az ember elszáll az autópályán. 

saját válogatásalbumot kínos gyűjteményemben csak három előadó kapott, az LGT, a Hiperkarma, illetve Horváth Charlie. az elsőt apám emlékének szenteltem, ha LGT megy, valahogy ő is ott van mindig a kocsiban, a másodikat az én-egy-meg-nem-értett-nagyon-mély-ember-vagyok életérzésnek kamaszkoromból, Charlie pedig, sajnálom, de egyszerűen csak úgy passzol az úton és mindig máshol levéshez, ahogy van, ennyi idősen már ezt a gondolatot is vállalja az ember. 

a hangom is lassan hasonló, csak én nem tudok énekelni, ő meg igen, még mindig, az egészet azért jutott eszembe megírni, mert tegnap este élőben, öngyújtó helyett telefont lengetve, enyhén meghatottan ordíthattam a tömegben, hogy utazás az ismeretlenbe. 

a kocsiban egyszerűen minden helyzethez megvolt a megfelelő zene, ha dühös voltam, a volánt püfölve, nagy gázzal húztam végig a városon azt ordítva, hogy keleti oldal, nyugati oldal, meg az egy-két-há, kurva anyádat a Belgától, ha szomorúan verte az eső az ablakot, akkor jött a Kispál, az autópályán az elszállás és a viszonylag primitív, de mégiscsak életérzéses trance, és hogy aztán mennyi kiszállítást csináltam a legvállalhatatlanabbul dübörgő technóra, hogy gyorsabban menjen a meló, azt kiszámítni sem akarom. 

ugye volt ez a közhely, hogy az a baj az élettel, hogy nincs hozzá háttérzene, de az ember azért próbál csinálni. 

és nektek mik az ikonikus autós zenék?