a szteppfater és az autópálya 1.
2021. április 17. írta: easternsugar01

a szteppfater és az autópálya 1.

 


 

 

a szteppfater a Zoli, az a családtagom, akitől igen sokat tanultam még harmatos kezdő koromban a vezetésről. 

nemrég mondtam neki, hogy szeretnék írni egy kicsit ezekről, hogyan nevezhetem meg. 

ezen ötleteltünk egy kicsit, majd arra jutottunk, hogy a mostohaapám az rideg, mint a Hamupipőke gonosz mostohája, de a nevelőapám az meg olyan, mintha intézetben nőttem volna fel, és nem lett volna igazi. 

akkor most mi legyen? hm, fordítsuk le a stepfathert, az mi lehet magyarul vajon? hát, szteppfater! - mondta ő. na ez nagyon jó lesz, maradjunk ennél, egyeztünk meg. 

 

így hát, a szteppfater. féltem vele vezetni először, mert elég, hogy is mondjuk ezt, határozottan szokta kinyilvánítani a véleményét a világ dolgairól. 

 

felrémlettek gyerekkorom némileg nyomasztó családi autózásai (itt asszem mindenki hozzáteheti a maga emlékeit), veszekedés az útirányon, miért nem vagy bekötve, a húgom bezzeg kényelmesen ül a gyerekülésben, mikor érünk már oda, ne rugdald az ülést hátulról, csönd legyen, álljunk meg pisilni, miért kell az inforádiót hallgatni. 

az utóbbi kardinális kérdés volt. hihetetlenül gyűlöltem az inforádiót (bevallom, a klubrádiót is, de azt Budapesten kívül legalább már nem lehetett fogni), és nagyon szerettem volna a saját zenémet hallgatni, de az autózás ügyében anyám és a szteppfater egyetlen dologban egyetértett: na azt már nem. és időnként elhangzott az emlékezetes mondat: ha saját autód lesz, abban majd azt hallgatsz, amit akarsz. 

azóta is vártam ennek a nagy pillanatnak a bekövetkeztét. 

 

hozzátenném, tíz éve van saját autóm, de némileg még mindig meg vagyok részegülve a tudattól, hogy tényleg azt hallgatok benne, amit akarok. 

 

két hónappal azután, hogy meglett a jogosítványom, és vele a mai napig is használt Suzuki, elhatároztam, hogy meglátogatom a barátnőmet a délnyugat-németországi Freiburgban egy hétvégére, ami 1200 kilométer vezetést jelentett csak oda, egyedül. 

a családom, utólag azt hiszem, joggal, frászt kapott, és minden eszközzel megpróbált lebeszélni az ötletről, de én nagyon rajta voltam az ügyön. soha nem is felejtem ezt az utat egyébként, Münchennél már nem találtam olyan viccesnek a saját ötletemet, Stuttgartnál már katatón állapotban hallgattam hangoskönyv formában a Vagina monológok egyik roppant nyomasztó fejezetét, Ulmnál pedig már kézen álltam egy benzinkútnál, hogy menjen egy kis vér a fejembe. 

 

na de előtte. 

a családi lebeszélés egyik pontján színre lépett a szteppfater, és azt mondta, kihívást ajánl, amelyet ha elfogadok, mindenki egyszeriben meg fog nyugodni. 

üljünk be a Suzukiba, a benzint ő állja, és szimuláljuk azt a helyzetet, hogy én egyedül levezetek 1200 kilométert az autópályán. elmegyünk Budapestről Nyíregyházára, majd vissza, aztán Letenyére, majd vissza, végül Győrbe, majd haza. 

álltam a kihívást, úgy Nyíregyházáig egészen jó is volt a buli. 

 

a szteppfater közölte a kereteket: én itt most egyedül vagyok, nincs kihez beszélnem, csak akkor szólalhatok meg, ha megállok pihenni, dohányzás csak megálláskor. 

fogott egy kazal újságot, beült az anyósülésre, és elmerült az Élet és Irodalomban. 

én bekapcsoltam a zenét, azt hiszem, ATB ment, az autóban diszkózásról a mai napig sem szoktam le.

 

-kapcsold ki ezt a szart. 

-na de arról volt szó, hogy az egyedül vezetést szimuláljuk, akkor meg ugye, azt hallgatok, amit akarok. 

-de engem idegesít. 

 

még Veresegyházig sem jutottunk az első etapban, de ez már komoly vitatéma volt. végül, azt hiszem, megegyeztünk abban, hogy halkan mehet a diszkó. 

ha jól emlékszem, a harmadik etapban, Győr felé már lehetett beszélgetni is, addigra már minden mindegy volt. 

a feladatot végülis teljesítettem, golyózó szemmel, kiszáradt szájjal és Pataky Attila után szabadon, száraz, kiégett aggyal szálltam ki ezer kilométer és nagyjából tizenkét óra után, és gyanítom, a szteppfater sem érezte magát sokkal jobban. de én álltam a kihívást, ő állta az utazást. 

sok mindent tanultam aznap az autópályáról, például azt is, hogy ami elég, az elég. 

ez persze nem gátolt meg abban, hogy a következő héten útrakeljek Freiburgba, a fent ismertetett eredménnyel (bár végülis odaértem, meg még vissza is). 

 

apám írt rólam egyszer egy novellát, amiben a Népszabadság olvasói elé tárta, hogy hatévesen elhatároztam, ha belekékülök, akkor is megeszem mind a hat lángost, amit az üdülőben vacsorára felszolgáltak (belekékültem), na, hát asszem, az pont ilyen élmény volt. 

legközelebb azt is elmesélem, mi mindent tanultam az autópályák népéről és szociológiájáról a szteppfatertól, mert ezt tovább is szoktam adni nektek az órákon.

 

a kép hét évvel később, a kirgizisztáni autópályán készült, egyszer erről is írnom kell majd.

A bejegyzés trackback címe:

https://bekesvezetes.blog.hu/api/trackback/id/tr2916504614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása