amikor motoroztam, valahogy mindig rajtad gondolkoztam, már azért is, mert olyankor nem tudtam zenét se hallgatni, meg cigarettázni se, csak figyelni meg gondolkodni. olyankor értek a legerősebb hatások fejben, meg ugye életben is kellett maradni az autók között, a pöfögő belvárosi forgalmon átvágva, az sem kis feladat. néha például azon is gondolkoztam, hogy mi marad az emberi testből hetvennél, ha teszek egy rossz mozdulatot, de főleg azon, hogy veled most éppen mi lehet. azt néha el is felejtettem, hogy pokoli rohadt meleg van bőrkabátban, amikor az ember a kilences busz mögött áll a pirosnál, és alapból is harmincöt fok van, leolvad az agy, ezt se vettem észre, mert át kellett érni ide meg oda, és én közben rajtad gondolkoztam, meg hozzád beszéltem. arról már leszoktam egy ideje, hogy azt nézegessem, hogy mikor voltál online utoljára, és ennek van-e valami köze a Veronikához. mi a fenét nézegessem most már, se az nem jelent semmit, ha négy órája, se az, ha két perce, micsoda tizenhét éves tempó ez mégis.

még azt éppen tudtam, hogy a Veronika nagyjából hol lakik, hogy nehogy ott menjek be a dohányboltba, de azért lehetőleg álljon jól a bukósisak, ha arra járok, mit lehet tudni. azon is mindig gondolkoztam, hogy foglak-e együtt látni vele, mert bár tudtam a dologról, de látni azért nem láttam, még véletlenül se. meg azon is, hogy az egész történetet én szabadítottam magamra, pedig tulajdonképpen pár apró hülyeséget leszámítva milyen jók voltunk együtt, te meg én meg a kocsim, csak én azt gondoltam, hogy nekem majd meg se kottyan, ha te a Veronikát fuvarozod, ugye, mert én is a Rolival jártam motorozni, mondjuk néha inkább hozzá motoroztunk. 

én aztán motoroztam azóta egyedül is, sőt főleg úgy, de ha elképzeltem, hogy most már neked is van saját kocsid, és a Veronika ott ül az anyósülésben, és nyilván ott kényeskedik meg hisztizik, meg nem tudom, miket szoktak előadni az ilyen csajok, de akármit is, az biztos, hogy te ezért odavagy, na hát ha ezt úgy rendesen elképzeltem, akkor akkorákat húztam a gázba rögtön, hogy majdnem kirepült alólam az Üllői út, pedig óvatosnak mondanám azért magam. 

bár ne is mondtam volna neked annak idején, hogy fuvarozgassad csak nyugodtan a Veronikát, mert valamiért azt gondoltam, hogy én ettől majd megigazulok és nagyvonalú is leszek, és akkor majd még jobban lehet szeretni engem, meg akkor azt se kell annyira nagyon nézegetni, hogy ugye, a Roli. pedig tudtam én akkor is, hogy az az élet törvénye, hogy ilyen nincsen, mert akármit is erőlködök én, nem az lesz az érdekes, hogy milyen marhára nagyvonalú is vagyok. nem szabad ujjat húzni az élet törvényeivel. 

motoroztam most már mindig, mert nem lehetett elviselni máshogy a forgalmat, és vágtam át mindig a sorok között, akkor is, amikor leesett a fejem a széltől, meg akkor is, amikor harmincöt fok volt, kabátban, elszántan, és jó mondatok jelentek meg néha a fejemben, meg halandzsa mondókák is, húzott el mellettem a Kerepesi út meg az Üllői út minden nap, álltak a sorok, okádták a meleget, rezgett a levegő a hőségben, hideg gyümölcslevesekre is gondoltam például, de főleg arra, hogy neked is meleged van-e, vagy a Veronikánál is van-e légkondi. ez pont nem zavart abban, hogy túléljem a várost, csak érdekesebbé tette, vigyázni tudtam, figyeltem is, más helyett is, és még úgy is belefért, hogy ilyen regényeket költsek fejben. egyszer volt csak, hogy már tényleg egy hete harmincöt fok volt, és azt mondtam, hogy nem bírom tovább elviselni a kabátot. meg láttam a múltkor is azt a vén szivart a Hungária körúton egy vadállat sportmotorral, de háromszor olyan volt, mint az enyém, pedig az enyém se rossz, tangapapucsban, strandgatyában, nyilván kapuzárási pánik vetet valakivel ilyet ennyi idősen, gondoltam kajánul, aztán észbe kaptam, hogy éppenséggel a Veronika nálam vagy nyolc évvel fiatalabb, és hát nem is ő akar kétségbeesetten jól kinézni bukósisakban.

mindenesetre a kabátot le kellett venni, és azt gondoltam, hogy az is az élet törvénye, hogy addig van az ember mellett a szerencse, amíg ujjat nem húz vele, nem szabad vele visszaélni, ezt szentül hiszem, de akkor se voltam képes magamra erőltetni az átizzadt bőrdzsekit. nem féltem én, ha egyszer tudtam vezetni és tudtam figyelni, még ugye regényeket költeni is, ez inkább olyan babona, de egyébként is csak az Árpád hídtól mentem a Kálvinra. először voltam pólóban, mint az a vén szivar, mert eddig már a harmincöt fokban gyakorlatilag eggyé váltam a rohadt kabáttal. hirtelen isteni volt nélküle, simogatott a szél, és persze eszembe jutott még az is, hogy most aztán biztosan mindenki engem néz, és ha látnál, az új kocsidban a pöfögő sorban állva, ahogy elegánsan húzok át a sorok között, akkor halálosan bánnád az egészet, úgy ahogy van, és rögtön online is lennél, meg hirtelen az is érdekelne, hogy milyen marhára nagyvonalú is voltam, többek között. meg látna a Veronika is, és nem azt gondolná magában röhögve, hogy mit erőlködik ez a szegény középkorú spiné, hanem azt, hogy a rohadt életbe, minimum. 

tudtam én, hogy az élet törvényeivel ugye nem lehet ujjat húzni, és minden ilyen hülye, mint én, pont efféle jelenetekről álmodik. de azt nem gondoltam azért, hogy akkor az egyszer fogom meglátni tényleg, ahogy a Veronika lazán átsétál a piros lámpán a Bajcsyn, pedig eddig bezzeg egyszer se láttam soha, és ez még egy dolog, de annyira néztem, hogy ez most komoly-e, hogy azt az egy balra indexelő sötétkék Ford Focust, azt meg viszont pont nem, pedig igyekezett, hogy lássam. és még aztán bevillant az is, hogy sötétkék Ford Focus, milyen baromi unalmas autó, meg hogy bár inkább a kabáttal váltam volna eggyé, mert most aztán a Bajcsyn a forró aszfalttal fogok, de azt egész biztosan. hogy lehet egy pillanat elég arra, hogy ennyi mindenre gondoljon az ember, röptében, ami azért nem kis teljesítmény, arra is, hogy na ugye, hogy nem lehet az élet törvényeivel ujjat húzni, arra is, hogy nem igazán így képzeltem ezt a jelenetet, és arra a Bonanza Banzai dalszövegre is, hogy forró betonon hasalok.