ő itt Móni Pesterzsébetről, aki férjével szabadidejében kutyákat ment, meg a családi autó, amit most már elég magabiztosan vezet. 

pedig szeptemberben, amikor nekiálltunk a projektnek, még a lába is remegett néha. arra is különösen büszke vagyok, hogy az én sokszor érzékenykedős-lefulladós Suzukimat is nagyon szépen kezeli, meg ezt a jó nagy kocsit is most már (ebben nem láttam, csak a büszke fotót kaptam �) állati kitartóan igyekezett belejönni abba, ami nem ment, semmi összeomlás, jót tudott röhögni magán, és beparkolt még egyszer és még egyszer, és most már ezzel a kocsival fogja menteni a kutyákat.

utolsó óránk emlékére ez itt egy parkolójegy a KÖKI terminál mélygarázsából, amitől nagyon tartott, de végülis kiderült, hogy ott sincsenek aknák, csak egy kis emelkedő meg sorompó, úgyhogy ezt is leküzdöttük. 

búcsúzóul tök cuki módon egy jó nagy tábla csokit és egy Kinder-tojást kaptam tőle, ami előfordult mostanában néhányszor, tökre meghatódok tőle mindig, de ha így folytatjátok, nem fogok kiférni az ülésből, mert estére sajnos már megettem az egészet, zárójel zár. �

úgyhogy nagyon szerencsés utat, Móni, és hajrá a kutyákkal, vigyázzatok magatokra meg erre a szép kocsira, azert néha tessék gyakorolni a budai hegyeket is! �