járom az utam, a macskaköves utam, különösen ha szabadnapom van, pedig nem is egészen angyalföldi gyerek vagyok, mint Vámosi János, de majdnem. elég gyakran sétálok várofelfedezési- és amatőfotózási céllal. mivel a fotók ügyében a szépérzékem a nullát súrolja, sokkal inkább érdekelnek a graffitik és az abszurd részletek, vagy a pocsék telefonos fotókon is könnyen kivehető kilátások.

tegnap egy kicsit túlzásba vittem a sétát, ami egy ártatlan hat-nyolc kilométernek indult Zuglóból az Árpád hídhoz, hogy majd ott felvegyem a motoromat, meg bemenjek valami boltokba, de időközben elragadott a kerületem, és azok a pitiáner, ám szórakoztató részletek, amiket autóból nem lát meg az ember. 14-13-5-7, pont azok a kerületek, amikben a leginkább otthon voltam egész életemben, ha nem számítjuk Kőbányát és Pestlőrincet, amik amúgyis később lettek otthonosak. aztán lett közben ebéd, meg aztán később délutáni kávézás, még később edzőterem, majd még vacsora is, de mindezek között séta, javarészt ebben a soha meg nem unható tizenharmadik kerületben. nekem ilyen egy jó szabadnap, véletlenül minden három órával tovább tart, és tele van a város olyan részletekkel, amiket hiába járok be ezerszer kocsival minden órán, valahogy ezek csak gyalog fedezhetők fel.

a zuglói kiindulópont után nem sokkal például ott az orgonákkal teli, gyönyörű kis Edison utca a kisföldalatti végállomása mellett, amire gyerekkoromban, amikor voltam zuglói lakos is, roppantul rá tudtam csodálkozni. elég sokáig hittem ugyanis azt, hogy Edisont anyám találta ki pedagógiai céllal, "fiam, Edison feltalálta már a szalvétát/kést/papírzsebkendőt/lábtörlőt", mikor mit.

Edison után nem sokkal, a Kacsóh Pongrác út alatt át lehet vágni Zuglóból Angyalföldre, de ez megint csak gyalog ismerszik meg, a városligeti felüljáródzsungel alatt ugyanis húzódik a sínek között egy másik világ, kis ösvények, földutak, szeméttelep, meglepő méretű konténerváros, és egy kóbor csivava (!). van közte mindenféle aluljáró, ha az ember megtalálja, ezt látni a vonatról a Nyugati és Zugló között, csak az ember onnan nézve nem egészen tudja, hogy mit lát az állatkert túloldalán. azt is mindig nagyon érdekesnek találtam, hogy a vonatról az állatkert hátuljára látni, és a bezárt vidámpark maradványaira. iszonyatos mennyiségű nem használt, gazzal benőtt terület a város kellős közepén, amiről tulajdonképpen nem tud senki, aki csak fölötte jár el kocsival, vagy alatta metróval, pedig egy egész másik világ. 

ha ezen túlvagyunk, már a mélységes tizenharmadik kerület, Szent László út, Reitter Ferenc utca, én ugyan csak majdnem vagyok angyalföldi gyerek, mint Vámosi János a macskaköves útjain, de azért mégis, az idő nagy részében mégiscsak ez a kerület nevelt, most is itt dolgozom, betéve tudom, hol van jobbkezes utca meg buszsáv, de azt eddig nem, hogy mi a frász az az őshajó például, pedig ha minden nap nem autózom el különféle tanítványaim oldalán a valaha volt munkáskerület főutcáján, a Béke úton, akkor egyszer sem.

na hát ez itt az őshajó, de hogy ez mi és miért, az, hiába kerestem táblát, nem derült ki.

először azt hittem, nyilván a Béke téri templom egyik hajójának valami maradványa, de nem, kérem, ez itt egy hajó a tér közepén.

jobbra tőle a templom, itt nyugszanak a nagyszüleim, egész életüket élték le a kerületben, miután ki-ki elköltözött Zuglóból és az Erzsébetvárosból, hogy aztán egyesüljenek a Pannónia utcában, örökre.

így telt a gyerekkorom egy része a Pannónia utca mögötti játszótér, Lehel piac, Szent István park háromszögben, aztán még apám is beköltözött egy utcával odébbra, de ez már beljebb van, Újlipótváros, a mostanában igen sokat szidott belpestiség melegágya.

itt még nem tartok, amikor végigsétálok a Petneházy utcai új építésű társasházak és véletlenszerű üres telkek között a Váci útig, ahol elautózok naponta hússzor is. fejből tudom, mikor vált melyik lámpa, de azt ritkán figyelem meg, mennyire nyolcvanas évek hangulatot árasztanak a földszinti boltsorok, mintha a levegő se mozdult volna harminc éve, ebből hiába próbálnak elegáns irodanegyedet csinálni, ez akkor is a Váci út marad, kellemetlen, hangos, csak arra való, amire, autópálya Újpest és a belváros között, szükséges rossz. a túloldalán ugyan kinőtt a Marina part, a város első falanszterszerű lakóparkja az imádnivaló hajós utcanevekkel, de a Váci út fényén ez sem emel sokat.

beljebb, az Árpád híd alatt, a Népfürdő utcánál dolgozom és parkolok, Süllő utca, Esztergomi út, Révész utca, nyáron népfürdőzni is itt szoktam a szüneteimben az Árpád híd mellett a Dunában, derékig, ha nagyon merész napom van, és még húzódzkodni is a hajóállomás korlátján. tulajdonképpen ez a fél négyzetkilométer mindenre alkalmas, amit egy nap csinálna az ember.

Vizafogó lakótelep, szerintem rekordszámú szomorú herbálfogyasztó a felújított parkokban, majd a valóban elegáns irodanegyed, River Estates, és a meglepő Tom Lantos sétány a névadó és két uszkárja szobrával.

lassan Újlipótvárosban találom magam, és mégiscsak ezt ismerem a legjobban, fúj, a letagadhatatlan belpestiség, majdnem minden rokonom itt lakik vagy lakott, csak előbb még egy kis Dráva utca és kikerülhetetlen trolibuszok, a kerület igazi védjegye. nincs is meghatározóbb BKV-élményem a kókadt reggeli 79-es trolizásoknál, iskolába menet, walkmannel a fülemben, istenem, walkman, na jó, térjünk vissza a jelenbe.itt van még aztán a csak tavaly bezárt kultikus Trabant-Wartburg-Lada alkatrészeket forgalmazó szaküzlet, a Dráva utca éke, kicsit megsirattam, mégiscsak a tájkép alapvető része volt egész gyerekkoromtól kezdve.

aztán a Duna-partot itt nem lehet nem szeretni, és az utóbbi időben csak jobb lett, street workout pálya, felújított Szent István park, pedig gyerekkoromban még itt is leginkább aknamezőket idézett a kutyaszarhelyzet, mára mindenki öntudatosan rendes kutyatartó lett a környéken.

és itt van még ez a városrendezési abszurdum is, ami az egymás mellé épülő stílusokat illeti.

a Pozsonyi út a közmondásosan felháborítóan drága kávék legigazibb lelőhelye, minden négyzetméteren úgynevezett kézműves kávék, sütemények, csokik, sajtok, gyerekruhák, egy élő modorosblog, de úgy őszintén, mégis ki nem szeret itt kávézni, ha épp lehet. 

egyik kedvenc sétaútvonalam innen a Jászaitól  a Parlament mellett, végig a kettes villamos útvonalán az Erzsébet hídig, ezt nem lehet egyszerűen megunni, ki a fene unná meg a Duna-partot, akkor is, ha belvárosi állóhajók és ijesztő mélységek vannak, és akkor is, ha szelíd soroksári nádas, már az is egy imádnivaló abszurdum, hogy ez ugyanaz a folyó. 

itt már nem tizenharmadik kerület, a séta edzéssel és pihenő kávékkal megszakított további részei már a bulinegyeden való ideges átvágással telnek, és lassan kezdődő lábfájással a teljesen alkalmatlan cipőben, de azért elégedett vagyok, hogy ma is felfedeztem valami olyat, amin mindennap végigmegyek, és megismertem az őshajót, meg a kedvenc graffitim legújabb módosulását. 

elégedetten áztatom a lábam forró vízbe, miközben megállapítom, hogy csatározzanak is épp akárkik a fejünk fölött, ez a város pont egy életre elég nekem.