tizenhét éves koromban álltam először egyedül egy benzinkúton az autópályán, napfelkeltében, cserediákprogramra menet, azt hiszem. álltam az autópálya mellett egy kávéval, hat sávon dübörögtek a kamionok, mai napig nézem őket, egy kicsit a végtelenséget jelentik, Duvenbeck, Horváth Rudolf, Gebrüder Weiss, számoltam egyenként. hihetetlenül kicsi voltam ott az autópálya szélén a kávémmal a napfelkeltében, egyedül a világon, a fejem fölött a táblával, Stuttgart 350 km, München 180. 

akkor voltam igazán először egyedül, de gyerekkorom óta kísér ez az érzés az autópályával. 

minden budapesti ismeri a táblát a Hegyalja út fölött, Győr, Wien, Balaton, M1, M7. talán ez a tábla másoknak is azt jelentette gyerekként, kiskamaszként, amit nekem, kiszakadás a normális világból, végtelen szántóföld, fátyolos fény a tó fölött, az a fajta, amiben minden ismert érzés erősebb lesz, jegenyefasor, 71-es út, szúnyogok és szerelmi ügyek. 

az M7-esnek illata is volt, szivargyújtóról meggyújtott cigarettaszag, apám mindig így gyújtotta a kocsiban, a lehúzott ablaknál hirtelen behallatszott a kamionok dübörgése. 

én szerettem az M7-est, számoltam a táblákat is, Budaörs - Törökbálint Depo, ez még csak ígéret, de még a városban vagyunk, aztán válik ketté a pálya az unalmas M1-esre és a nyarat ígérő M7-esre, Sóskút-Tárnok-Pusztazámor, akkor már kint, már egyenes az út a nyárba, a fény is más, az a fátyolos, mint a tónál. 

én szerettem, apám nem, utált gyorsan menni, nyolcvannal végig, de meg volt sértve egyenként mindenkire, aki előzte. cigarettázott a szivargyújtóról, és barkochbafeladványokat talált ki két megsértődés között. 

Martonvásár-Gyúró-Tordas, az már másik megye, már nem fordulhatsz vissza, már magad mögött hagytad a rendes kerékvágást.

a szteppfater nem így vezetett, ő szerette a sebességet, azt meg nem, ha valaki nyolcvannal púposkodott előtte, olyankor villogott és megindult, arcán megkeményedtek a vonások, olyankor úgy érezte az ember, hogy jobb nem szólni semmiről semmit. discmant hallgattam a hátsó ülésen, csak profilból láttam. 

Kápolnásnyék, Velence, Vereb. 

te is így vezettél, akkor már az anyósülésen ültem, csak profilból láttam valamit felderengeni az arcodon, valamit, amit ismertem gyerekkoromból, de csak később raktam össze. amikor összeraktam, még akkor kezdett bennem tiltakozni valami, de nem figyeltem. 

a táblákat figyeltem, Agárd-Gárdony-Dinnyés, Székesfehérvár kelet, autópálya-mérnökség. 

amikor először készültem egyedül végigvezetni a nagy utat Balatonig, huszonegy évesen, napokkal előtte terveztem végig minden kilométert, egyenként kiélvezve a térkép minden centiméterét, bekészítve a zenéket. én és az M7-es, egyedül! misztikusnak tűnt, hogy most meghódítok valamit, ami tulajdonképpen mindig is az enyém volt.

Székesfehérvár centrum, 8-as elkerülő, félút.

ezerszer ültem végig, aztán ezerszer vezettem végig, mégis mindig érzek tőle valamit, annyi minden volt, egy nyolcórás út a Balatonra a gyerekkori barátokkal, amikor már Érdnél elfogyott a sör, mire Füredig értünk, rajtam kívül mindenki hullarészeg. 

állni a sorban péntek este a Hegyalja úttól Siófokig, és nem bánni, mert Siófok van a végén. 

titokban ülni végig az utat Zamárdiig, nem tudja senki, hogy itt vagyok, veled vagyok, két nap nyár veled. 

számolni a kamionokat, három Horváth Rudolf, tizenkét Gebrüder Weiss. 

Tác, Gorsium, Szabadbattyán. 

végig mozdulatlanul ülni visszafelé a hátsó ülésen, a nyaralás emlékeivel, hisz újra csak elmúlt a balatoni nyár, és üzenetet várni attól, aki most a vonaton ül Pest felé, és ki tudja, milyen hülye ürügyet kell kitalálni ahhoz, hogy ott találkozzunk, ha egyáltalán. 

Letenye, Zagreb. Tornyiszentmiklós 180 km. Ljubljana 250.

a 83-as kilométernél van egy benzinkút, valamikor Esso volt, aztán Agip, most MOL, a nagyanyám nagyon büszke volt magára, hogy egyszer lenyúlt onnan egy Segafredo csészét. apám általában eddigre fáradt el, kellett egy kávé. én azóta is mindig ott iszom. a szteppfater nem fáradt el Zágrábig, és te sem. volt az a kis hasonlóság, csak profilból látszott, a hosszú autóút tulajdonképpen alkalmasnak tűnne a nehéz dolgok megvitatására, de valójában kicsit összeszorul az ember gyomra az anyósülésen, ha nem pontosan látszik a reakció, és közben előzni kell egy Horváth Rudolfot. 

Polgárdi, Lepsény, ha lemegyünk az északi partra, akkor ez az utolsó kijárat. Veszprém megye. 

én megfogadtam valamikor, hogy nálam béke lesz a kocsiban és olyan zene, ami mindenkinek jó, persze aztán csak olyan ment, ami főleg nekem jó, 9 PM, till I come, I got that summertime, summertime sadness. 

hogy nekem majd nem fognak profilból megkeményedni az arcvonásaim, az én anyósülésemen ne legyen az az enyhe, megfoghatatlan szorongás. 

nem tudom, végül lett-e, és ha igen, kinek. 

hát hiszen én sem fáradok el Zágrábig, ha kell. 

ha most hajt le az ember, a 91-es kijáraton, 71-es főút, Balatonfüred, Keszthely, akkor tényleg jön az északi part, akkor visszavonhatatlanul nyár van, Keszthelyig egyenes, de minden kilométeren egy emlék. 

ha tovább, akkor Balatonaliga, Siófok-Szabadifürdő, a déli part másik dimenzió, kicsit idegenebb, de azért ott is bőven van mit számon tartani. 

ahogy mentem végig egy levegővel Letenyéig, ahol kiderült, hogy otthon maradt az útlevél, meg kifogyott a benzin is, álltunk a napraforgóföld mellett, hogy na, akkor most mi legyen. 

Siófok kelet, Siófok-Sóstó. 

nagyanyámékkal nyaraltunk itt, amikor nem engedtek be a Palace diszkóba, de a kertben azért megismerkedtem valami gyerekkel, aki másnapra eltűnt, de igazából nem érdekelt, csak az, hogy jön-e üzenet attól, aki a legutóbb Pest felé ült a vonaton. tavaly, vagy tavalyelőtt, bár tulajdonképpen minden évben. 

Siófok nyugat, Zamárdi felső, a híres KFT-szám, amin talán mindenki sírt, én biztosan, és láttam magam előtt közben a fátyolos fényt a nyárfák meg a jegenyesorok fölött, azt a fényt, amiben hirtelen minden szomorúság százszor lesz erősebb, kiss me right before you go, summertime sadness. balatoni éjszakák a 71-es út mentén, diszkóstoppolás, ittas vezetés, az is, nyolcan a hátsó ülésen, buli a hangszóróból, részegen olyan minden, mint a fátyolos fényben, minden erősebb, az egész Balaton-part. 

Szántód kelet, Zamárdi centrum, Kaposvár, 65-ös elágazás, a déli parton vannak még ezek a furcsa fenyősorok is, Siófok külterületén, ahol újabban rohadt drága nyaralók is. igazából az a jó ezen a részen, hogy onnan látszik a legjobban az északi part, szemben Fűzfő és Almádi, amikor már ott van az ember, akkor már rég egy másik dimenzióban van a szokásos élethez képest, egyszer a Roli motorjának a hátsó ülésén ültem idáig, állatira fájt a nyakam, és különben is ijesztő volt, hogy ennyire a Roli egyetlen mozdulatán múlik az életem, de valahogy bíztam, és csak a délutáni fényt láttam a Roli válla fölött, meg a sebességtől elmosódó jegenyefákat, meg mentek a zenék a fejemben. 

Töreki pihenőhely, emlékszem, amikor Balatonlelléről hazafelé menet felhívott a feleséged, pedig annyi év alatt csak egyszer nyaraltunk együtt, te meg én, én vezettem, de ha profilból néztelek egy-egy pillanatra, akkor ugyanazt éreztem, a másik oldalról is. na és amikor felhívott, és kitört valami rémes ordítozás, az első, amit megláttam, a Töreki pihenőhely volt, én meg csak azt tudtam, hogy nem akarok ott lenni, és bevágódtam a Töreki pihenőhelyre, kiszálltam a saját kocsimból, hogy majd biztosan egyszer visszaszállok, majd ha befejeztétek. álltam az autópálya szélén, számoltam a kamionokat, két Duvenbeck, három Horváth Rudolf, két cigaretta, három fekvőtámasz, megállt az idő, fátyolos fény sem volt, sötét volt. 

de otthon voltam azért, az M7-esen, egy kávét megköszöntem volna, de nem volt, csak alvó kamionosok. közösséget éreztem velük valahogy. 

senki se vehette el tőlem az M7-est.