mindenki valahogy közel áll a szívemhez, akit tanítottam vezetni, mindenki másért, annyi történettel találkozom, legszívesebben mindet megírnám. az valahogy mégis különösen jólesett, amikor Alexa jelentkezett, hogy vezetni szeretne, mert a reptéren dolgozott, ahol ugye én is sok évig, és rögtön éreztem, hogy ez összeköt (ironikus módon egyébként egy kőbányai kerthelyiségben írom ezt most, ahol épp pusztítóan idegesítő módon bömböl a Retro rádió, már túléltem öt perc PaDö-Dőt, négy perc Halász Juditot, és aztán megszólalt Korda Györgytől a Reptér. rendes körülmények között ez idegesítőségben vetekszik Halász Judittal, de a szám témája miatt kicsit elnézőbb vagyok vele.) 

Alexához Gazdagrétre jártam, először a Suzukival, aztán később már a saját kocsijában ültem mellette. nem volt könnyű dolga, mert igazi, komoly félelmeket kellett legyűrnie.

a rendes kormányfogással kezdtük, szépen kormányozzál, ne tologassad, rugdaltam mindig, és egy kőkemény éjszakai  M0-körrel fejeztük be.

ami precíziós feladat volt, azzal rögtön gyönyörűen boldogult, alig volt feladat a parkolással, emelkedőn indulásokkal. de megszenvedte, hogy gyorsulni kellett, és ráadásul mindenfelé egyszerre figyelni, csúnyákat is mondott magáról, ha valami nem sikerült elsőre hibátlanul.

ezt olyan sokszor csináljuk egyébként mindannyian, esküszöm, egyetlen tanítványom volt eddig, aki boldogan kiáltott fel egy-két szép manőver után, hogy hú, most de ügyes voltam! a legtöbben inkább ostorozzuk magunkat, hogy mekkora nyomorék gyökerek vagyunk, sajnos én is, pedig milyen jó lenne, ha igazán átéreznénk, hogy szabad hibázni, ha épp tanulunk valamit. nem Alexa volt az egyetlen, akinél igazi lelki gátak akadályozták, hogy szívesen, szorongás nélkül vezessen, de úgy éreztem, a végére ez feloldódott.

ha valami nem úgy sikerült, megnézte térképen, hogy hol mit rontott el, és újracsináltuk. és megosztotta közben velem a félelmeket, amiket mindenféle szép útvonalakon igyekeztünk oldani. 

néha rossz napján is segített egy-egy alkalom vezetés, és ez borzasztóan jólesett. 

volt neki ez a kultikus kocsija, valami lótenyésztőé lehetett, mert tele volt ragasztva lovas matricákkal, ami legalább bármikor felismerhetővé tette a parkolóban, egy idő után egyszerűen a póninak hívtuk. 

meg hát szert tettünk egy barátnőre, Lottira, aki kotnyeles ugyan, és mindenbe belepofázik, de azért az ember türtőzteti magát és nem üti le, mert mégiscsak segít. azóta kísért minket, hogy az első navigációs órán megszólalt: üdvözöllek, Lotti vagyok, mehetünk, négyszáz méter múlva a külső sávból fordulj jobbra. 

mentünk aztán a reptérre, meg főleg szép helyekre, a végén autópályára is, egyszer a Velencei tóra kávézni, és mindig jókat derültem, hogy Alexa örökösen veszekedett Lottival, kussoljál már, hát nem látod, hogy épp most fordulok jobbra? Lotti, hagyjál már békén, ha egyszer nem arra akarok menni! és ment kitartóan a pónilóval, hogy mást ne mondjak ellovagolt a naplementébe, mint a cowboyok, ez már így vonul be a történelembe, mert Alexának azért is kellett újra megtanulni vezetni, hogy új szakmát tanulva új városba költözzön. és még ő mer rosszat mondani magáról, na komolyan már. utolsó óránkon elvitt a Czakó kertbe kávézni, és akkor még megnéztük a Budaörs határában, a Rupphegyi út mellett elterülő elképesztő pipacsmezőt, amit mellesleg mindenkinek melegen ajánlok, de gyorsan, amíg el nem virágzik a pipacs. 

és azért rettenetesen kellett röhögnünk azon, hogy ezt a csokit hozta nekem búcsúzóul. 

Alexa is, mint sokan mások, hiányozni fog, meg azért valahol ironikus, hogy nem vagyok se pszichológus, még csak egy coach se, de mégiscsak én is azért dolgozom, hogy akiket megkedvelek, azoknak egy idő után ne legyen szüksége a segítségemre �

nagyon hajrá, Alexa, tudom, hogy veszekedni fogsz a Lottival, de néha állj meg, és érezd át azt is, hogy ügyes vagy, és ne csak a hibákat �